2010. március 21., vasárnap

Susan Engel: Játékos tanulás

Megjelent:

The New York Times / February 2, 2010
Op-Ed Contributor

Playing to Learn


By SUSAN ENGEL
New Marlborough, Mass.


Az Obama adminisztráció nagy változásokat tervez a tekintetben, hogy hogyan kívánja mérni az iskolák sikerességét, illetve sikertelenségét és hogy ezek alapján hogyan ossza el a költségvetési pénzeket.. Üdvözölni való, hogy az adminisztráció reformokat tervez, de ha azt szeretnénk, hogy minden gyerek biztosan tanuljon, akkor alapvetően felül kell vizsgálnunk a tantervet. A mai oktatáspolitika megközelítése – és az e mögött álló tesztelési módszerek tökéletesen ellentétben állnak a mai tudományos elméletekkel, amelyek leírják a gyerekek fejlődését az elemi iskolai évek alatt, és egy olyan tantervhez vezettek, amelyik egyaránt kínozza a gyerekeket és a tanárokat.

Egy olyan tantervhez, amely azt tanítaná, ami valóban számit, a tanároknak emlékeznie kellene arra az alapvető felismerésre, amit a modern fejlődéslélektan megállapított: Az út a képességekhez nem mindig hasonlít ahhoz, ami a végcélként kialakulhat. Például az ABC megtanulása nem különösen segíti a gyerekeket abban, hogy megtanuljanak olvasni. De kiterjedt és összetett beszélgetések a gyerek totyogó korában igen. Egyszerűen kifejezve, amit a gyerekeknek az elemi iskolában csinálniuk kellene az nem az, hogy megpróbálják a gyerekek fejébe tömni azt, amire a későbbi iskolafokozatokban szükségük lesz, hanem olyan gondolkodásmódot és viselkedést tanítsanak, amelyek ahhoz vezethetnek, hogy később a gyerekek értékes tudást és képességeket sajátíthassanak el.

Mire kell képesnek lenni egy 12 éves gyereknek, amikor elhagyja az elemi iskolát? Képesnek kell lennie elolvasni egy rövid fejezetekből álló ifjúsági könyvet, tudnia kellene egy történetet leírni egy érdekes esszét fogalmazni, tudni összeadni, kivonni, osztani és szorozni számokat, felismerni mintákat összetett jelenségekben; érvekkel kell tudni alátámasztani véleményét, tudnia kellene egy olyan csoportban működni, akinek tagjai nem a családtagjai; részt venni egy beszélgetésben ahol az emberek véleményüket kicserélik. Ha minden elemi iskolai tanuló rendelkezne ezekkel a képességekkel, akkor fel lenne készülve arra, felsőbb iskolákban bármit megtanuljon.

Képzelj el például egy harmadikos osztályt, amelyben a jelenlegi mosdai lista helyett, amelyek ma fogságban tartja a gyerekeket és tanárokat, kevés, de átgondolt célok érvényesülnének. (?)

Ebben a teremben minden nap két órában azzal foglalkoznának a gyerekek, hogy két órán át hangosan felolvasnak nekik, vagy egymásnak mesélnének történeteket, vagy egyedül olvasnának. Az első lépés az írásbeliség felé egyszerűen azt jelenti, hogy az embert történetek veszik körül beszélgetésekben és mesélés formájában. A második lépcső sokat és gyakran olvasni. Egy olyan iskolai nap amely ?? lehetőséget ad a gyerekeknek olvasni és könyvekről beszélni, felszabadítaná a tanárokat és rendelkezésre állnának azoknak a gyerekeknek, akiknek több instrukcióra van szükségük ahhoz, hogy jó olvasók legyenek.(Tolsztoj)

A gyerekek napi egy órát eltölthetnének azzal, hogy olyan dolgokat írnak, amelynek jelentése van számukra – történeteket, újságcikkeket, egymásnak leveleket. Az emberek akkor írnak a legjobban, ha az írást kommunikálásra használják, és nem arra, hogy jó jegyet kapjanak érte.(Freinet)

A mi elméletileg megteremtett osztályunkban a gyerekek minden nap egy rövid ideig gyakorolnák a számolást – összeadást, kivonást, szorzást és osztást: Ha már ezekben a dolgokban eléggé járatosak, akkor szabad lenne nekik olyan dolgokat csinálni, amelyek lényegesek a matematikához és a tudományokhoz: kitalálni eredeti kísérleteket, megfigyelni a természetet, megszámolni dolgokat, legyenek azok akár szavak, események, vagy emberek. Ezek olyan aktivitások, amelyeket a gyerekek általában szeretnek csinálni – ha erre hátsó szándékok nélkül lehetőséget kapnak.

Amit nem szabadna csinálniuk, az az, hogy órákon át unalmas és egymástól izolált matematikai formulákat memorizáljanak, tényeket jegyezzenek meg, amelyek hosszú távon lényegtelenek. A tudósok tudják, hogy a gyerekek akkor tanulnak a legjobban, ha saját tapasztalataikat új módon szervezhetik össze. Nem nyelik a tudást, hanem megépítik azt (Holt, Agassi-Swarz párbeszéd)

A jó úton a tanároknak minden nap időt kellene fordítania arra, hogy hosszabban tartó beszélgetésekben vegyenek részt kisebb gyerekcsoportokkal. Ezek a beszélgetések arra jók, hogy a gyerekek lehetőséget kapnak arra, hogy nézeteikhez érveket tudjanak fogalmazni, hogy ismereteik alakuljanak, hogy kérdéseket feltéve új dolgokat tanuljanak

Az iskolai nap folyamán hosszú idejük kell legyen arra, hogy játszhassanak. A tudomány minden kétséget kizárólag bebizonyította, hogy a gyerekek akkor tanulnak a legjobban, ha érdekli őket az anyag, vagy a tevékenység, amivel dolgoznak, vagy amit csinálnak. A játék legyen az kockákból építkezni, szerepeket játszani, játékokat kitalálni – mind mind arra szolgál, hogy a gyerekek kielégítsék kíváncsiságukat a maguk módján. Mindezek segítenek nekik abban, hogy magasabb rendű gondolati eszközöket sajátítsanak el, mint amilyen leellenőrizhető hipotézisek megalkotása, elképzelni szituációkat valaki más szemszögéből, vagy alternatív megoldások keresése.

Ilyen osztályok sok időt nyújtanának a gyerekeknek arra, hogy egymással együttműködjenek, amely képesség legalább olyan fontos, mint a matematika, vagy az olvasás. Időre és vezetésre van szükségük, hogy megtanulják, hogy egymást meghallgassák és egymással közösen dolgozni tudjanak. Mindezek a képességek maguktól nem ragadnak rájuk.



A reformok, amelyekre az oktatási adminisztráció hétfőn javaslatot tett hozzájárulnak ahhoz, hogy az iskolák szabadabbak legyenek. De csak ennyit érnek. A mi sikerünk sokkal inkább azon múlik, hogy a tantervünk olyan legyen, amely az alapkészségekre koncentrál, mint az írás, olvasás, számolás, minták felismerése, beszélgetés és együttműködés – egy tanterv, amely arra készül, hogy nem a teszteredményeket emelje fel, hanem a gyerekeket.


2010. március 16., kedd

Mi a baj az óvodával?

Néhány ok, ami miatt jobb lehet otthon:

- az óvodák túlzsúfoltak, szinte mindenhol a 100%-os létszám felett működnek
- ugyanakkor az óvónők létszáma nincs hozzáigazítva a túlzott gyereklétszámhoz
- vegyes csoportokban a kicsiknek túl gyorsan kell adaptálódniuk a csoportba
- kevés helyen engedik meg azt, hogy a gyerek a szülővel együtt szokjon be
- az étkezés a táplálék szempontjából nem differenciált, sokszor még az ételallergiára sincsenek kellően felkészülve
- azt, hogy egy gyerek rendesen eszik-e, mit kedvel, mit nem, természetszerűleg nem képesek figyelembe venni általában; szélsőséges esetben a gyereket erővel (hatalmi szóval) is kényszerítik az étel elfogyasztására; ugyanakkor az étel minőségéről a szülő nem tud meggyőződni, az étlap alapján nem lehet kellőképpen tájékozódni
- a kortársaktól sok olyan tanulhat a gyerek, ami a család számára nem kívánatos (csúnya szavak, obszcén viselkedés, verekedés)
- a mondókák, mesék, dalok otthon is megtanulhatók egyéni ütemben, jóval nagyobb számban, széleskörű repertoárból választva (nem 30 éves mondókáskönyvekből); később az iskolaelőkészítést szolgáló feladatok is elvégezhetők otthon nem feladatlapokból, hanem életszerű körülmények között
- nem kell tartani az óvónők, dadus szimpátiájának esetleges hiányától
- biztosan nem válik peremhelyzetűvé a gyerek a csoportban (nem fog kirekesztődni, ha az ő habitusa csendes, magába zárkózó, nehezen barátkozó), nem kell alárendelt szerepet felvenni a nagyhangú, vezető típusú társaival szemben
- az alvás, étkezés időpontja jóval kevéssé kardinális kérdés otthon, mint az óvodában; nem kell időre feküdni és kelni, a gyerek alvásigényétől függetlenül
- nem fogja úgy érezni a gyerek, hogy amíg ő nincs otthon, addig kimarad valamiből
- és a legfontosabb: senki sem képes annyi törődést és szeretetet adni a gyereknek, mint a saját szülei

2010. március 13., szombat

Konstruktivista pedagógia

Amikor tanulásról beszélünk, legtöbbször szorosan kapcsolódik a tanító és a tanuló fogalmával. Van a tanár, aki átadja az ismereteket, akár csak szóban, akár szemléltetve, de aktívan részt vesz a tanítás folyamatában.

A konstruktivista pedagógiai felfogás szerint a tudás a tanulóhoz nem közvetítőn keresztül jut el, hanem saját magában képződik, önmaga hozza létre, saját maga konstruálja azt.
A konstruktivista pedagógia értelmezésében a tanuló agya nem passzívan befogad, hanem aktív résztvevője a tanulási folyamatnak; a tanulót érő hatásokat aktívan értelmezi, és az előzetes tudása, tapasztalatai alapján rendszerbe foglalja azt. Ez azonban mindenképpen feltételez egy előzetes tudást.

Hogyan is épül fel egy ilyen tudás? Képzeljünk el egy alapot: ezek az egyszerű dolgok, a konkétumok. Ha ismerjük a konkrét dolgot, könnyebb ráépíteni az elvont fogalmakat, az összetetettebb, a konkrétumból következő általános fogalmát. Ezt nevezzük induktív megismerésnek (ha láttunk már tyúkot, akkor egy sor dolgot képesek vagyunk megállapítani a madarakról általában).

A konstruktivista pedagógia szerint nem ez az egyetlen út vezet a tudáshoz. A kisgyerek pl. előbb minden innivalót víznek, vagy teának nevez, később képződik az almalé, a citromos gyümölcstea stb. fogalma. Mindenről rendelkezünk valamilyen felfogással, minden körülöttünk lévő dologról van valamilyen felfogásunk, de ez csak később finomodik, válik egyre árnyaltabbá, konkrétabbá. Ez az adaptív megismerés.

2010. március 11., csütörtök

Kik oktatnak otthon?

Lehet egyfajta tipikus embert magunk elé képzelni, aki otthonoktat. Általában nagycsaládos, gyakran hívő, legalább középfokú, de inkább magasabb végzettségű.
John Holt írt egy könyvet az otthonoktatásról (Teach your own). A könyvről Liv ír a blogján, most tőle idézem:

Az első fejezet arról szól, hogy miért döntenek szülők az otthonoktatás mellett, illetve pár érdekes amerikai statisztikai adat van említve a számokról nagy általánosságban. Ezekkel kezdem. 2002-ből van a legfrissebb adat (The Department of Education Researchers): eszerint az Államokban 1 millió gyerek tanul otthon, ez az iskolaköteles populáció 2%-a. A családok jellemzői: általában teljesen áltagos anyagiakkal rendelkeznek, túlnyomórészt fehér (jahh, ez érdekes kifejezés, de értitek) bőrűek, inkább a vidéken élnek, mint nagyvárosokban, és általában sokgyerekesek. Végzettségüket tekintve inkább a diplomások oktatnak otthon, de Holt megjegyzi itt, hogy rengeteg család oktat otthon sikeresen érettségivel rendelkező szülőkkel is. 
A miértre pedig 5 okot ír a szerző:
  1. Azt gondolják a szülők, hogy a gyereknevelés az ő dolguk teljes egészében, és nem a kormányé;
  2. Szeretnek a gyerekeikkel együtt lenni, megfigyelni teljes egészében a felnövekedésüket, ezt nem szeretnék másra bízni;
  3. Meg akarják óvni őket attól, hogy fizikailag, mentálisan és lelkileg sérüljenek.
  4. Mint család szeretnének több időt együtt tölteni, nem csak a “minőségi időt”, ami mostanában nagyon divatos helyettesítő szófordulat lett a “nincs időm a gyerekemmel lenni”-re;
  5. Ahogy terjed az internet és a távoktatás minősége is javul, úgy válik egyre elfogadottabbá az otthonoktatás is, ezért többen választják.
Emellett még megjelenik 2 dolog a szövegben, ami nincs kiemelve, de szerintem ugyanolyan fontos: az egyik a vallás (sok keresztény és pl. muzulmán választja az otthonoktatást, mert náluk ez egy teljes “életstílust” jelent és sokkal egyszerűbb így továbbadni a gyerekeknek), a másik az, hogy hiába keresnek, nem találnak megfelelő iskolát a környékükön.
Tovább is folytatódik, érdemes elolvasni.



2010. március 9., kedd

Hogyan kommunikáljunk erőszakmentesen? (Asszertív 2.)

Az asszertív viselkedés, közlésmód sajátossága, hogy világosan közöljük azt, amit gondolunk. Magabiztosan, nyugodtan, nyitottan. Amit mondunk, az egyértelmű, játszmáktól, hátsó gondolatoktól, célozgatásoktól mentes. Nem mentegetőzünk, nem manipulálunk és nem hazudunk. Meghallgatjuk -értőn, odafigyelve- a másikat.Nem használva olyan kliséket, mint: ,,Te mindig azt csinálod..." ,,Te sosem teszed meg..."

Az empátiával átszőtt kapcsolatban tudjuk meg igazán, mit érez a másik, anélkül, hogy bárkit is hibáztatnánk a kialakult helyzetért. Figyelembe kell venni a másik szükségleteit is, ha azt akarjuk, hogy a mieinket is ugyanúgy figyelmebe vegyék.

Nagyon fontos a mások tisztelete. Nem foglamazunk meg negatív kritikát akkor sem, ha ez lenne a zsigeri mondandónk:
- Nem tanulom meg a szorzótáblát, hülyeség!
Zsigeri válasz: - Muszáj megtanulnod, különben buta maradsz, nem tudsz majd számolni
Asszertív válasz: -Mit tehetnénk, hogy érdekesnek találd? Szükséged lenne valamilyen segédeszközre?

Úgynevezett én-közléseket alkalmazunk:
- én azt gondolom
- nekem az a véleményem
- örülök annak, hogy
- megértem, hogy
Tehát a magam nevében megfogalmazva fejezem ki az érzéseimet, nem a másikra vetítve azt (,,idegesítő vagy" helyett ,,ideges vagyok").


2010. március 3., szerda

Magántanulói jogviszony létesítése

- Magántanulói jogviszony létesítésének kérelmét a szülő írásban nyújtja be az iskola igazgatójának. A kérelmet minden esetben indokolni kell. Amennyiben a sportágában való előbbre jutás a kérelem indoka, úgy a kérelemhez kérjük az egyesület véleményét is csatolni.

- A magántanulói jogviszony létesítésének kérelmét minden tanév elején, legkésőbb augusztus 25-éig kell benyújtani. A tanuló felkészítéséről a szülő gondoskodik.
Rendkívüli esetben – tanév közben is - külön kérvény formájában kérheti a szülő gyermeke magántanulói státuszát.

- A magántanuló a tanulmányi követelmények teljesítéséről osztályozó vizsgán ad számot. Az osztályozó vizsgák időpontjáról az iskola írásban (a feltételek megléte esetén emailben) értesíti a tanulót. Az osztályozó vizsga halasztása a szülő, nagykorú tanuló írásbeli kérvénye alapján történhet, az osztályozó vizsga kezdete előtt egy héttel. A kérvény elfogadásának feltétele, hogy az osztályozó vizsga halasztásának indokait külső szervek (egyesület, szakszövetség írásbeli igazolása; külföldi szerződés bemutatása; kórházi kezelés, vagy súlyos betegség orvosi igazolása) írásban igazolják.

- Ha a magántanuló indok és előzetes kérvény nélkül nem jelenik meg az osztályozó vizsgán, a minősítése elégtelen. Az adott tantárgyból javító vizsgát tehet.

- A magántanuló az iskolai foglalkozásokon való részvételt az igazgatóhoz címzett kérelemben kérvényezheti. Amennyiben engedélyt kapott, úgy a foglalkozásokon a házirend betartása mellett részt vehet. Amennyiben megsérti a házirendet, úgy az iskola látogatásától eltiltható!

- A magántanuló – a házirendben leírtak szerint – igénybe veheti az iskola egyéb szolgáltatásait is (könyvtár, menza, stb. )

- Ha a sajátos nevelési igényű tanuló az illetékes szakértői és rehabilitációs bizottság szakvéleménye,. a beilleszkedési, tanulási, magatartási zavarokkal küzdő tanuló a nevelési tanácsadó szakértői véleménye alapján tanulmányait magántanulóként folytatja, akkor az iskola köteles gondoskodni arról, hogy a tanuló a szakértői véleményben leírtak szerint eleget tegyen tankötelezettségének.


Forrás: http://www.csanadiiskola.hu/docs/HAZIREND.doc

A magántanulói jogviszonyról


. A tanulás szabadságának alkotmányos joga a közoktatási törvény 7. § (1) bekezdésének rendelkezései szerint azt is jelenti, hogy a szülő dönthet arról, hogy a tanuló tankötelezettségét milyen formában teljesíti: iskolába járással vagy magántanulóként. Hivatalunknál szülők és intézményvezetők is kértek tájékoztatást arról, hogy milyen feltételekkel válhat magántanulóvá a diák. A szülő ezirányú szándékát az intézményvezetőnek jelenti be. A bejelentést követő három napon belül az iskola igazgatója beszerzi a tanuló lakóhelye, ennek hiányában tartózkodási helye szerint illetékes gyermekjóléti szolgálat véleményét, annak eldöntésére, hátrányos-e ez a megoldás a tanulónak. Abban az esetben, ha az iskola igazgatója szerint a tanulónak hátrányos, hogy tankötelezettségének magántanulóként tegyen eleget, vagy az így elkezdett tanulmányok befejezésére nem lehet számítani, köteles erről értesíteni a gyermek lakóhelye, ennek hiányában tartózkodási helye szerint illetékes önkormányzat jegyzőjét, aki dönt arról, hogy a tanuló milyen módon teljesítse tankötelezettségét. Az igazgató tehát egyoldalúan nem tagadhatja meg a kérelmet. Amennyiben azonban e jog gyakorlását a gyermek érdekeivel ellentétesnek véli, úgy a jegyzőre száll át a döntés joga. (K-OJOG-488/2002.)

A fentiekben ismertetett eljárás mellett a jogszabályok a magántanulóvá válás egy másik útját is szabályozzák. A 11/1994. (VI. 8.) MKM rendelet 23. § (3) bekezdése alapján a tanulási képességet vizsgáló szakértői és rehabilitációs bizottság, illetve a nevelési tanácsadó rendelkezik azzal a hatáskörrel, hogy javaslatot tegyen arra, hogy a fogyatékos, illetve a beilleszkedési zavarral, tanulási nehézséggel és magatartási rendellenességgel küzdő tanuló tanulmányait magántanulóként folytassa. A szakértői vélemény a szülő számára javaslat, az a szülő egyetértésével és aláírásával válik kötelezővé. Az iskola tehát egyetlen esetben sem dönthet a szülő helyett a magántanulói státuszról. Gyakran okoz problémát, hogy bár a magántanulói státusz választása tanulói jog, az intézményvezetők - a szülők hiányos ismereteit vagy félelmét kihasználva - egyoldalúan döntenek a magántanulói státusz kialakításáról, például a diákok magatartási problémái miatt. A magántanulóvá nyilvánítás azonban nem lehet a rossz magaviselet szankciója. Amennyiben a tanuló fegyelmezetlenül viselkedik, úgy a szervezeti és működési szabályzatban megállapított fegyelmező intézkedések alkalmazhatók vele szemben, vagy fegyelmi eljárás során a közoktatási törvényben meghatározott fegyelmi büntetések kiszabására van lehetőség.


Forrás:http://www.oktbiztos.hu/ugyek/jelentes2002/kozv_jogok.html

Erőszakmentes kommunikáció 1.

Van az a reklám, ahol anyuka tanul a gyerekkel, de csak üvöltözésre futja a kompetenciáiból :) (,,Miért nem figyelsz jobban?!"), de aztán bevesz egy bogyót, és máris mosolyogva tanulnak, még a nap is kisüt.

Az otthonoktatás egyik sarkallatos pontja a kommunikáció. Úgy beszélni a gyerekekhez, hogy az agresszívitástól mentes legyen, hatékonyan tudja kifejezni a szándékait, és jóízű együttműködést eredményezzen.

Érdemes tanulmányozni az erőszakmentes (EMK), avagy asszertív kommunikáció mibenlétét. Leggyakrabban vagy passzív, vagy agresszív kommunikálókkal találkozunk, ez egyik sem az asszertivitás sajátja.

Aki passzív, az nem akar konfliktusba keveredni, ennek érdekében elkerülő magatartást folytat, meghunyászkodik, igyekszik elnyerni mások helyeslését. Ő az, aki szeret a mártír szerepében tetszelegni, boldogtalannak, feszültnek, megnemértettnek tartja magát. Visszahúzódó, gátlásos. Folyton mentegetőzik, magyarázkodik, bocsánatot kér. Halkan beszél, harapófogóval kell kihúzni belőle a mondandóját. A szemkontatktust kerüli.

Agresszív kommunikáló: nem érdekli a másik mondanivalója, pláne, ha az nem egyezik  a saját véleményével. A másik szavába vág, hangos, türelmetlen, indulatos. Nem látja be, hogy agresszivitásával másokat elnyom, megaláz.

Az asszertív kommunikáló meghallgatja a másik felet, értőn, figyelmesen. Nem vág a másik szavába, nem erőlteti rá az akaratát, a véleményét. Egészéges mértékben magabiztos, ezt sugározza is magából, szemkontaktust tart, érthető hangerővel beszél.

A kompetencia és a tanári tevékenyégben érvényesülő tendenciák

A dolgozat második része




Mindenekelőtt meg kell határozni magának a kompetenciának a fogalmát, és tisztázni, mit ért alatta a szakirodalom.

Az Idegenszavak és kifejezések kéziszótára szerint a kompetencia 1. illetékesség, jogosultság 2. szakértelem 3. (nyelvt.) az anyanyelvi rendszer, a grammatikai szabályok és annak ösztönös ismerete.
A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a kompetencia nem más, mint illetékesség, hatáskör.

Guy Le Boterf, független francia szakértő a kompetenciákról szólva azt emeli ki, hogy a kompetenciát kombináló tudásként kell kezelni, valamint hogy az egyént kell a kompetencia középpontjába helyezni.
Az egyén maga alkotja meg saját kompetenciáit - írja. Az individuum a saját kompetenciái megteremtőjeként kezelendő.
Ez egy nagyon fontos megállapítás, hiszen ennek értelmében megfogalmazhatjuk azt, hogy minden egyén kompetenciája is egyedi, és mint olyan, nem állandó, az élethelyzetek változásával párhuzamosan a kompetencia is változik, fejlődésre képes.

A kompetencia szó nem szinonimája a képességnek, annál egy jóval komplexebb, átfogóbb gyűjtőfogalom. Magában foglalja az ismeret mobilizálását, a kognitív és praktikus képességeket, szociális és magatartási komponenseket és attitűdöket, emóciókat, értékeket.

A társadalomtudományokban, az oktatásban ,,divatos” szó manapság a kompetencia, amiket további jelzőkkel illetünk a szakágazatnak megfelelően, pl. alapkompetencia, kulcskompetencia, médiakompetencia stb.

A kulcskompetenciákra irányuló ilyen nagy érdeklődésnek két ösztönzője is van. Az egyik az a jól megalapozott feltételezés, hogy az iskolában és a szakma által megkövetelt kompetenciák megtanulhatók, és speciális módon használhatók fel;
a másik pedig annak a felismerése, hogy az ember életében a legtöbb tevékenységre a legkülönbözőbb szociális és szakmai összefüggésekben kerül sor. Innen, persze, egyenes út vezet az ún. kontextus-független kulcs-kompetenciák kutatásához is. De hát mitől is annyira figyelem-felkeltő ez a fogalom? A rá vonatkozó meghatározás ugyanis általában olyan multifunkcionális és transz-diszciplináris kompetenciákra utal, amik fontos célok eléréséhez segítenek hozzá, különféle feladatokra készítenek fel bennünket.

A kulcskompetenciák legfőbb jellemzői:
- vannak magas szintű és  alacsony szintű kulcskompetenciák
- tudni kell ezeket a kompetenciákat a megfelelő keretek között értelmezni. A mindennapi életben sikerre vezető kompetenciák nem szükségszerűen triviális kompetenciák, normák között kell ezeket értelmezni
- a kulcskompetenciák mindig egy összetett tudást jelenítenek meg, amit specifikus szakértelemre, alapkészségekre lehet ráépíteni
- gyakran a kognitív képességek és stílusok, valamint az érzelmek minőségi jellemzői is a kulcskompetenciák alkotóelemei közé kerülnek. E téren viszont óriásiak az egyéni különbségek, tanulással irányuk nem mindig jól irányítható módon változtatható
- nem helyes a szocializációt és az oktatást összekapcsolni a kulcs-kompetencia fogalommal, hiszen ebből az következhet,  hogy a jövőben nem is kell annyit tanulni, elég lesz csupán néhány kulcskompetenciát birtokba venni.
- általában elmondható, hogy a kulcskompetenciák nem tudják megfelelően ellentételezni
különféle tartalom-specifikus kompetenciák hiányát
- az általános kompetenciáknak virtuálisan nincsen gyakorlati haszna. Inkább a tapasztalatokba ágyazódott specifikus ismeretek szükségesek a gyakorlati problémák megoldásához
- sok kulcskompetenciával kapcsolatban merül fel az a kérdés, vajon elsajátíthatók-e oktató-programokkal, illetve, ha igen, hogyan. Vannak olyan speciális képzési programok, amik erre alkalmasak, ezek konstrukcióján és hatékonyságán azonban a tudomány sokat vitatkozik.

Fentiekből következik, hogy a kompetenciákat tanulással lehet fejleszteni, ezeket azonban nem általánosságban, hanem a konkrét igényeknek megfelelően kell megtenni.

A kompetenciák azok az alapvető személyes tulajdonságok, amelyek birtokában az adott munkakörben egy munkavállaló kiváló teljesítményt nyújt. Azok a képessé­gek, készségek, adottságok, tudás és viselkedéses megnyilvánulások, amelyek a kiváló teljesítmény alapjául szolgálnak.

A kompetenciák különféle területeken értelmezhetők és értékelhetők:
• Szakmai kompetencia: itt az adott funkcionális szakterülethez való hozzáértést, jártasságot, gyakorlatot értjük.
• Menedzsment/Együttműködési kompetencia: ez alatt elsősorban a rendszerszem­léletet értjük, hogy az adott személy képes-e átlátni az egészet, képes-e felismerni az összefüggéseket (döntési képesség, együttműködési, mi­nőség- és projekt-kompetencia)
• Controlling kompetencia: ez alatt az adott munkavégzés módszereiben való jártas­ságot, a hatékonyságot és az elvégzett munka eredményességének, minőségének elemzését és az azokból levont következtetések visszacsatolását értjük.
• Kommunikációs kompetencia: itt arra kell törekedni, hogy kommunikációnk minden érintett fél számára értelmes, érthető és érdekes legyen. Értelmes a kommunikáció, ha tudjuk annak célját és a tartalommal is tisztában vagyunk. Érthető a kommuni­káció, ha olyan nyelven beszélünk, amit a partner megért és itt nem csak az idegen nyelvre kell gondolni, hanem az idegen szavak felesleges használatára, az elkerül­hető szakzsargonra is. Értelmes a kommunikáció, ha közben figyelemmel vagyunk mások érdeklődésére is. Természetesen a kommunikációs kompetenciához tartozik - bizonyos munkaköri feladatok esetében - az idegen nyelv ismerete is.
• Informatikai kompetencia: itt elsősorban az informatikához kapcsolódó hardverekhez és szoftverekhez való alapvető (az adott munkavégzéshez elvárható) hozzáértésre, az új és új ismeretek felkutatására és megismerésére, azok mielőbbi alkalmazására kell gondolni.
• Személyes kompetencia: az adott személyre jellemző veleszületett adottságokat, megszerzett képességeket, az adott személy stílusát, egyéniségét értjük, mely alkalmassá tesz a hatékony és a gazdaságos munkavégzésre.

A kulcsképességek több, egymással kapcsolatban lévő területhez sorolhatók:
• Általános szellemi képességek: logikus gondolkodás, elvont gondolkodás, kom­binációs készség, elemző készség, ítélőképesség, tanulási potenciál
• Kreatív képességek: képzelőerő, tervezési képesség, improvizálás képessége.
• Kommunikációs képességek: figyelem-összpontosító képesség, világos kifejező-készség, szóbeli kommunikációs képesség, metakommunikációs készség, érvelési képesség, mások megértésének képessége, idegen nyelv ismerete.
• Munkavégzési, technikai képességek: munkaszervezés, rendszerszemlélet, módszeres munkavégzés, kezdeményező készség, gyakorlatias feladatértelmezés.
• Akció-képességek: állóképesség, célirányosság, pontosság, teljesítőképesség, megbízhatóság.

Fejlesztési terv készítése az alapvető felnőttoktatói kompetenciák mentén

A következő dolgozat első látásra nem feltétlenül kapcsolódik az otthonoktatói munkához, de ha úgy tekintünk magunkra, mint oktatóra, akkor beláthatjuk, hogy ezt is meg kell tanulni, oktatóvá kell válnunk, tudatosítanunk kell az oktatói kompetenciáinkat. Saját dolgozatomból idézek:




A jelenkori oktatásban a hagyományos pedagógiai szerepek (ismeretátadás, ismeretközlés felülről jövő információ-átadás) erősen átalakulóban vannak. Nem elég a tananyagot ,,leadni”, az oktatónak alkalmazkodni kell az oktatott csoport befogadóképességéhez, partneri viszonyt kell tudnia kialakítani, és inkább párbeszéd formájában átadni az ismereteket, mintegy rávezetve a tanulót a konklúziókra, annak saját ismereteit, képességeit kell alapnak használnia.

A felsőoktatásban részt vevő hallgatók nagy többsége önmaga döntött arról, hogy milyen oktatásban kíván részt venni. Ez jó alap a pedagógusnak és a tanulónak egyaránt ahhoz, hogy pozitív hozzáállással rendelkezve jó partnerei tudjanak lenni a tanítás-tanulás folyamatában.

Fontos az alapvető felnőttoktatói kompetenciákban a kreativitás, a jó problémamegoldó képesség, a hatékony időgazdálkodás, alkalmazkodóképesség, rugalmasság.

A reformpedagógia és a pedagógiai kutatás gyakorlata mára már bebizonyította, hogy a tanulók közvetlen pedagógiai irányítás nélkül is képesek eredményesen tanulni. Az önszabályozott tanulásnak erőteljes gátja lehet a túlzott direkt irányítás (Nahalka, 118.). A pedagógusnak erősíteni kell, segíteni kell kifejleszteni az önszabályozás motivációját, a tanulási módszerek és stratégiák kialakítását. Nagyon nagy szerepe van a belső motivációknak, az önismeretnek, a képességeink, adottságaink felmérésének, reális énkép kialakításának.

Amit mindenképpen fejleszteni kell minden pedagógusnak, az maga az oktatási rutin. Ezt nyilvánvalóan nem hozza magával a középiskolából a tanuló, erre szert kell tenni, és folyamatosan tréningben kell tartani.
Fejlesztendő ezen belül a többcsatornás kommunikáció képessége (és általában véve a kommunikációs képesség, a világos, érthető, átgondolt, jól tagolt beszéd), a szaknyelv készségszintű használata, a pedagógiai tevékenységek tudatos használata, a reflektív viselkedés.

A pedagógusnak nem csak szakmailag kell folyamatosan továbbképeznie önmagát, hanem képesnek kell lennie időnként a tanítási motivációit, céljait, hozzáállását is átlátnia, értékelnie, tehát szüksége van önreflexióra nem csak a tanulás, de a tanítás során is.
Úgy gondolom, a jó pedagógusnak mindenképp konstruktívnak, támogatónak kell lennie a tanulócsoporttal szemben. Egyfajta modellnek, követendő példának (példaképnek) is állítható legyen a tanulók elé, de nem a hagyományos értelemben vett tanítóként (karizmatikus, ,,mindent tudó”, apakép), hanem szakmai és személyes vonatkozásban is elismert, kompetens személyként.
Érzékenynek kell lennie a tanulók pillanatnyi attitűdjeire is, toleránsnak lennie, és ugyanezt követelnie is. Stabil személyiséggel, énképpel, önértékeléssel kell rendelkeznie, csak így tud hiteles lenni a tanulók előtt.
Napjainkban nem elhanyagolható az ún. digitális kompetencia sem, azaz a pedagógusnak ismernie és készségszinten használnia kell tudni a tantárgyának segédleteit, a számítógépet, a kivetítőt, digitális táblát, a számítógépes szoftvereket, az internetet.

Önmagamra vonatkoztatva fejlesztendő kompetenciának gondolom az empátiát, vagyis a meghallgatás, a beleérzés képességét; a jó állóképességet, az oktatási rutint, a szakmai kompetenciát, az időgazdálkodás képességét, a hatékony konfliktuskezelést, az asszertív kommunikáció elsajátítását, a moderáció képességét. 


Kell-e óvoda minden gyereknek?


A következő hetekben sok családban lesz akkut téma, hogy melyik óvodába menjen a gyerek. Amelyik közel van? Ahol egészséges életmódra nevelnek? Ahol van külön angol, külön tánc, külön zene, külön akármi? Egy opció egészen ritkán merül fel: egyáltalán ne járjon oviba.
Az óvoda egy pótlék. Pótolja azt a szülőt, akinek kenyeret kell keresnie. Az oviban a gyerekek játszhatnak, kreatívkodhatnak, tanulhatnak –és mindezt otthon is megtehetnék, ha a feltételek adottak lennének. No de miért muszáj mindenáron oviba küldeni a gyereket akkor is, ha a szülők valamelyike –nem feltétlen az anya!- amúgy is otthon van?
Tudom, ez az ideális helyzet nem minden családban adatik meg, de akiknek igen (akár választásból, akár kényszerből), kérem, gondolják át a következőket.
A gyerekek 3 éves korukban még nem egymással, hanem egymás mellett játszanak. Tehát nem lehet vezérelv a szocializáció, nem gondolhatjuk komolyan, hogy 20-25 kiscsoportos, 3-4 éves gyerek szocializálja egymást! Ezek a társak nem választott közösséget alkotnak. Lehet köztük verekedős, utálatos, agresszív, sok olyan tulajdonsággal bíró gyerek, akit bizony nem szeretnénk a sajátunk közelében tudni. Mert a szülők nagyon szeretik a saját gyerekeiket, de a másokét nem feltétlen. Nem minden gyerek cuki és tündi-bündi kisangyal (kivéve persze a sajátunkat :) ).
Elsőrendű szocializációs közösség a család. A nagyszülők, nagynénik, testvérek, tágabb értelemben a barátok, szomszédok. Természetes szocializáló közegei az emberpalántáknak. Mindenkitől mást lehet tanulni, más viselkedést, hozzáállást kíván, jóval életszerűbb környezetet teremtve, mint a kortársak homogén életkorú halmaza. Ha már az életre akarunk nevelni mindenáron, történjen ilyen módon!
Amit ezekben az években a családi biztonságos környezet nem alapozott meg érzelmileg, azt később szinte lehetetlen bepótolni. Az óvónő (vagy még korábban, a bölcsődében, a gondozónő) ebben sosem helyettesíthet minket. Lehet azzal vádolni a gyereküket oviba nem adó szülőket, hogy túlóvják, túlféltik a csemetéjüket, de azt hiszem, ebben az életkorban még nagyon is óvandóak és féltendőek. Nem kell még tudniuk önállóan szembeszállni a világgal. Bár az is kérdés, mi magunk tudunk-e kellő elszántságot tanúsítani a társadalmi elvárásokkal szemben? Mert azzal tisztában kell lennünk, hogy bár a nehezebb utat választja az, aki valóban nonstop létezik együtt a gyerekével, de mivel szembe megy a társadalmi normákkal, a megszokottal, könnyen kaphat különféle bélyegeket ("otthon lógatja a lábát", "magához láncolja a gyereket", "abnormálisan kötődik", "lusta visszamenni dolgozni" stb.).
Játszani, mondókákat tanulni, almát számolni… ezt mind-mind lehet otthon is, ösztönösen, magától értetődően. Nem feladatlapokból, könyvekből kell megnézni, hogy ősszel milyen gyümölcsök teremnek, vagy hogy milyen nehéz egy kiscica, hány lába van a verébnek, milyen illata van az ibolyának… Sajnos manapság már mindenhol a fejlesztés, a nyelvtanulás a hívószó, amikor ovisokat toboroznak, és aki ezeket kihagyja, mintha menthetetlenül lemaradna valamiről. De ugye nem gondoljuk ezt komolyan?
Az óvoda kiválasztása is mindig lutri. Jó-e az az óvónő, akihez kerül? Tud-e bánni sírós aprótalpúakkal, verekedős nagyobbakkal egyaránt, egyidőben? Mennyire képes figyelembe venni a gyerekek személyiségét? Hogyan büntet, hogyan jutalmaz? Nagyon sok olyan nüansz van, amit előre nem lehet letisztázni, érhetnek bennünket meglepetések. És nem feltétlen van az embernek választása, ha az egész faluban csak 1 óvoda van; ahol még csak az óvónőt sem választhatja meg, mert nincs választék.
Sok gyerek érett arra, hogy 3 évesen leváljon az anyjáról, és egy új közegben próbálja ki magát. Megvan rá az esély, hogy jól érezze magát a kortársai között is. Mi ismerjük legjobban a gyerekünket, és ha azt látjuk, hogy az addig vidám, cserfes gyerekünk oviba kerülve egyszeriben visszahúzódó lesz, a szobatisztaságból is visszaesik, étvágytalanná, érdektelenné válik, gondoljuk át, megéri-e. Feltétlenül meg kell-e törnünk az akaratát, és mindenáron be kell-e nyomni abba az intézménybe, ami ellen annyira tiltakozik? Érnek-e annyit az anyagiak, hogy megkeserítsük ezeket az éveket az egész család számára?