2010. március 21., vasárnap

Susan Engel: Játékos tanulás

Megjelent:

The New York Times / February 2, 2010
Op-Ed Contributor

Playing to Learn


By SUSAN ENGEL
New Marlborough, Mass.


Az Obama adminisztráció nagy változásokat tervez a tekintetben, hogy hogyan kívánja mérni az iskolák sikerességét, illetve sikertelenségét és hogy ezek alapján hogyan ossza el a költségvetési pénzeket.. Üdvözölni való, hogy az adminisztráció reformokat tervez, de ha azt szeretnénk, hogy minden gyerek biztosan tanuljon, akkor alapvetően felül kell vizsgálnunk a tantervet. A mai oktatáspolitika megközelítése – és az e mögött álló tesztelési módszerek tökéletesen ellentétben állnak a mai tudományos elméletekkel, amelyek leírják a gyerekek fejlődését az elemi iskolai évek alatt, és egy olyan tantervhez vezettek, amelyik egyaránt kínozza a gyerekeket és a tanárokat.

Egy olyan tantervhez, amely azt tanítaná, ami valóban számit, a tanároknak emlékeznie kellene arra az alapvető felismerésre, amit a modern fejlődéslélektan megállapított: Az út a képességekhez nem mindig hasonlít ahhoz, ami a végcélként kialakulhat. Például az ABC megtanulása nem különösen segíti a gyerekeket abban, hogy megtanuljanak olvasni. De kiterjedt és összetett beszélgetések a gyerek totyogó korában igen. Egyszerűen kifejezve, amit a gyerekeknek az elemi iskolában csinálniuk kellene az nem az, hogy megpróbálják a gyerekek fejébe tömni azt, amire a későbbi iskolafokozatokban szükségük lesz, hanem olyan gondolkodásmódot és viselkedést tanítsanak, amelyek ahhoz vezethetnek, hogy később a gyerekek értékes tudást és képességeket sajátíthassanak el.

Mire kell képesnek lenni egy 12 éves gyereknek, amikor elhagyja az elemi iskolát? Képesnek kell lennie elolvasni egy rövid fejezetekből álló ifjúsági könyvet, tudnia kellene egy történetet leírni egy érdekes esszét fogalmazni, tudni összeadni, kivonni, osztani és szorozni számokat, felismerni mintákat összetett jelenségekben; érvekkel kell tudni alátámasztani véleményét, tudnia kellene egy olyan csoportban működni, akinek tagjai nem a családtagjai; részt venni egy beszélgetésben ahol az emberek véleményüket kicserélik. Ha minden elemi iskolai tanuló rendelkezne ezekkel a képességekkel, akkor fel lenne készülve arra, felsőbb iskolákban bármit megtanuljon.

Képzelj el például egy harmadikos osztályt, amelyben a jelenlegi mosdai lista helyett, amelyek ma fogságban tartja a gyerekeket és tanárokat, kevés, de átgondolt célok érvényesülnének. (?)

Ebben a teremben minden nap két órában azzal foglalkoznának a gyerekek, hogy két órán át hangosan felolvasnak nekik, vagy egymásnak mesélnének történeteket, vagy egyedül olvasnának. Az első lépés az írásbeliség felé egyszerűen azt jelenti, hogy az embert történetek veszik körül beszélgetésekben és mesélés formájában. A második lépcső sokat és gyakran olvasni. Egy olyan iskolai nap amely ?? lehetőséget ad a gyerekeknek olvasni és könyvekről beszélni, felszabadítaná a tanárokat és rendelkezésre állnának azoknak a gyerekeknek, akiknek több instrukcióra van szükségük ahhoz, hogy jó olvasók legyenek.(Tolsztoj)

A gyerekek napi egy órát eltölthetnének azzal, hogy olyan dolgokat írnak, amelynek jelentése van számukra – történeteket, újságcikkeket, egymásnak leveleket. Az emberek akkor írnak a legjobban, ha az írást kommunikálásra használják, és nem arra, hogy jó jegyet kapjanak érte.(Freinet)

A mi elméletileg megteremtett osztályunkban a gyerekek minden nap egy rövid ideig gyakorolnák a számolást – összeadást, kivonást, szorzást és osztást: Ha már ezekben a dolgokban eléggé járatosak, akkor szabad lenne nekik olyan dolgokat csinálni, amelyek lényegesek a matematikához és a tudományokhoz: kitalálni eredeti kísérleteket, megfigyelni a természetet, megszámolni dolgokat, legyenek azok akár szavak, események, vagy emberek. Ezek olyan aktivitások, amelyeket a gyerekek általában szeretnek csinálni – ha erre hátsó szándékok nélkül lehetőséget kapnak.

Amit nem szabadna csinálniuk, az az, hogy órákon át unalmas és egymástól izolált matematikai formulákat memorizáljanak, tényeket jegyezzenek meg, amelyek hosszú távon lényegtelenek. A tudósok tudják, hogy a gyerekek akkor tanulnak a legjobban, ha saját tapasztalataikat új módon szervezhetik össze. Nem nyelik a tudást, hanem megépítik azt (Holt, Agassi-Swarz párbeszéd)

A jó úton a tanároknak minden nap időt kellene fordítania arra, hogy hosszabban tartó beszélgetésekben vegyenek részt kisebb gyerekcsoportokkal. Ezek a beszélgetések arra jók, hogy a gyerekek lehetőséget kapnak arra, hogy nézeteikhez érveket tudjanak fogalmazni, hogy ismereteik alakuljanak, hogy kérdéseket feltéve új dolgokat tanuljanak

Az iskolai nap folyamán hosszú idejük kell legyen arra, hogy játszhassanak. A tudomány minden kétséget kizárólag bebizonyította, hogy a gyerekek akkor tanulnak a legjobban, ha érdekli őket az anyag, vagy a tevékenység, amivel dolgoznak, vagy amit csinálnak. A játék legyen az kockákból építkezni, szerepeket játszani, játékokat kitalálni – mind mind arra szolgál, hogy a gyerekek kielégítsék kíváncsiságukat a maguk módján. Mindezek segítenek nekik abban, hogy magasabb rendű gondolati eszközöket sajátítsanak el, mint amilyen leellenőrizhető hipotézisek megalkotása, elképzelni szituációkat valaki más szemszögéből, vagy alternatív megoldások keresése.

Ilyen osztályok sok időt nyújtanának a gyerekeknek arra, hogy egymással együttműködjenek, amely képesség legalább olyan fontos, mint a matematika, vagy az olvasás. Időre és vezetésre van szükségük, hogy megtanulják, hogy egymást meghallgassák és egymással közösen dolgozni tudjanak. Mindezek a képességek maguktól nem ragadnak rájuk.



A reformok, amelyekre az oktatási adminisztráció hétfőn javaslatot tett hozzájárulnak ahhoz, hogy az iskolák szabadabbak legyenek. De csak ennyit érnek. A mi sikerünk sokkal inkább azon múlik, hogy a tantervünk olyan legyen, amely az alapkészségekre koncentrál, mint az írás, olvasás, számolás, minták felismerése, beszélgetés és együttműködés – egy tanterv, amely arra készül, hogy nem a teszteredményeket emelje fel, hanem a gyerekeket.


Nincsenek megjegyzések: