2010. április 24., szombat

A rossz tanárok hatása

Először sikerült egyértelműen kimutatni, hogy a gyenge képességű tanárok hátráltathatják az olvasni tanuló gyerekek olvasási készségének fejlődését. Amerikai kutatók általános iskolás ikerpárok és osztálytársaik olvasási képességét mérték fel, hogy megállapítsák a tanárok szerepét a gyerekek olvasási előmenetelében.


Science folyóiratban most megjelent tanulmány véget vethet annak a régóta tartó tudományos vitának, mely arról szól, mennyire befolyásolja a tanárok képessége a tanulók olvasási előmenetelét. A szakemberek jó ideje tudják, hogy a gyerekek olvasási teljesítményét legnagyobb mértékben a genetikai tényezők határozzák meg, míg a környezet - beleértve az osztályban szerzett tapasztalatokat - kisebb szerepet játszik. Ennek ellenére az sem elhanyagolható.
"A jobb tanárok olyan környezetet teremtenek, amely lehetővé teszi a gyerekek számára, hogy maximálisan kiaknázhassák a bennük rejlő lehetőséget" - mondja a tanulmány vezető szerzője, Jeanette Taylor, a Florida Állami Egyetem pszichológusa. A vizsgálatban a gyengébb tanárok által oktatott gyerekek egyenletesen alacsonyabb teljesítményt nyújtottak annak ellenére, hogy genetikailag meghatározott képességeik igen változatosak voltak. Ez arra utal, hogy a tanárok közvetlen befolyást gyakorolnak a gyerekek között fennálló genetikai változatosságra.
A kutatók 280 egypetéjű és 526 kétpetéjű ikerpár olvasási teljesítményét mérték fel különböző környezetet képviselő floridai általános iskolák első és második osztályában, és a szóbeli olvasás folyékonyságát értékelték. Mivel az egypetéjű ikrek genetikai állománya azonos, a kétpetéjű ikrek génjeinek viszont csak a fele közös, így a két csoport összehasonlításával a kutatók megállapíthatták, hogy az olvasási teljesítményben tapasztalt különbségek mennyiben köszönhetők a genetikai és mennyiben a környezeti befolyásoknak.
Az olvasási tesztet nemcsak az ikerpárokkal, de az osztálytársaikkal is elvégeztették az év elején és az év végén, és a teszteredmények alapján alakítottak ki egy mérőszámot a tanár minőségének értékelésére. Ha az év végi teszteredmények azt mutatták, hogy az osztály diákjainak olvasási teljesítménye jobban fejlődött, mint az év elején készített teszt alapján várható volt, akkor a kutatók ezt a pluszt a tanár kiemelkedő képességeinek tulajdonították. A rosszabb eredményt produkáló osztályokról pedig feltételezték, hogy gyengébbek a tanáraik.
 
A kutatók véleménye szerint a tanulmány egyértelműen hangsúlyozza a tanárok jelentőségét. "Ha kiváló tanárokat tesznek az osztályokba, az nem fogja eltüntetni a diákok közti eltéréseket, és nem garantál egyformán kiemelkedő előmenetelt minden gyermek számára, de a tanárok jelentős alkotóelemei az iskolai környezetnek, és tanári kvalitásaik hozzájárulhatnak a gyerekek képességeinek kibontakozásához, és befolyásolhatják, hogy a tanítványaik mennyire lesznek sikeresek később az életben" - összegzik eredményeiket a kutatók.

2010. április 16., péntek

Közvélemény-kutatás

Tettem oldalra egy szavazómodult, megköszönöm, ha választ adtok. És ha még kommenteltek is, attól egyenesen  boldog leszek :)

2010. április 15., csütörtök

Magyar nyelvű bibiliográfia

 (egy dolgozathoz  szedtem össze otthonoktatós és tanulási módszertanos, általam hasznosnak ítélt cikkeket, könyveket)


BERÉNYI Eszter: Iskolátlanítási kísérletek. = Educatio 2002/3. (XI.) 504-509. p.

FISHER, Robert: Hogyan tanítsuk gyermekeinket tanulni? Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 2007. 192 p.

HOLT, John: Iskolai kudarcok. Budapest, Gondolat Kiadó, 1991. 197 p.

KLICKA, Christopher J.: Otthonoktatás: egy helyes döntés Miskolc,  Presbiteriánus Kiadó,  2008.  289 p.

MIHÁLY Ildikó: Az otthon tanulás gyakorlata; a múlt, a jelen – és a jövő? = Új Pedagógiai Szemle 2006/6. (LVI.)  83-96. p.

NAHALKA István: Hogyan alakul ki a tudás a gyerekekben? Konstruktivizmus és pedagógia. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2002. 143 p.

NAHALKA István: Túl a falakon : az iskolán kívüli nevelés módszerei. Budapest : Gondolat Kiadói Kör, 2003. 99 p.

PENNAC, Daniel: Iskolabánat. Budapest, Mérték Kiadó, 2009. 262 p.

PLATTNER, Elisabeth: A nevelés mindennapi művészete. Budapest, magánkiadás (Dr. Szőke Henrik kiadása), 2008. 544 p.

PUKÁNSZKY Béla- Németh András: Neveléstörténet. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996. 676 p.

RANSCHBURG Jenő: Szülők kis könyve - Az élet dolgai. Budapest, Saxum Kiadó, 2009. 204 p.

ROUSSEAU, Jean-Jacques: Emil vagy a nevelésről. Budapest, Tankönyvkiadó, 1978. 467 p.

SNYDERS, Georges: Irányított nevelés vagy szabad nevelés?  Tévutak és kivezető. Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1977. 364 p.

VEKERDY Tamás: Az iskola betegít? - Az élet dolgai. Budapest, Saxum Kiadó, 2004. 162 p.

VEKERDY Tamás: Gyerekek, óvodák, iskolák - Az élet dolgai. Budapest, Saxum Kiadó, 2001. 166 p.

WINKLER Márta: Iskolapélda - Kinek kaloda, kinek fészek. Budapest, Edge 2000 Kft., 2003. 196 p.


2010. április 9., péntek

John Holt

Antikváriumból előjegyzés folyamán hozzájutottam John Holt: Iskolai kudarcok c. könyvéhez.

Az első mondata: A legtöbb gyerek számára csupa kudarc az iskola.
na igen...

Megtanulni tudni, élni, cselekedni, másokkal együtt lenni



Az ember élete folyamán a tanulás négy alapvető típusának, a tudás négy szimbolikus tartópillérének kell megszerveződnie: megtanulni tudni; megtanulni cselekedni; megtanulni együtt, másokkal élni; megtanulni élni.


Ez nem jelenti a tételes, kódolt ismeretek mechanikus elsajátítását, sokkal inkább annak a módnak a birtokbavételét, amelynek segítségével az ismereteket meg lehet szerezni. Ez egyik eszköze és célja is az életnek. Mint eszköz segít minél jobban megérteni környezetünket, hogy képesek legyünk emberi méltóságban élni, fejleszteni a foglalkoztatottsághoz szükséges ismereteinket és kommunikációs készségünket. Életcélként ez az alapja a megértés, a tudás, a művelődés s a felfedezés feletti örömnek is.

Mivel az ismeretek egyre inkább differenciálódnak s állandóan változnak, hiú ábránd megpróbálni mindent tudni, de a specializációnak sem szabad kirekesztenie az általános műveltséget. „Napjaink igazán kiművelt felnőttjeinek – így a jelentés – széles alapokra van szükségük, és rendelkezniük kell azzal a képességgel, hogy néhány témában alaposan elmélyüljenek. E két követelménynek történő megfelelést az egész életen át fejleszteni kell.” Az ismeretek hatásai közé való bezárkózás veszélyes, közömbössé tesz a világ dolgai iránt.

A megtanulni tudni feltételezi a tanulás megtanulásának képességét, amelyhez gondolkodás, figyelemösszpontosítás, emlékezetbe vésés szükséges. Különösképpen hangsúlyozza a jelentés, mennyire fontos, hogy a fiatalok tanuljanak meg koncentrálni dolgokra, emberekre, mert az elektronikus médiák információzuhataga, a „csatornaszörfözés” negatívan hat a tanulás, a felfedezés folyamatára, amely meghatározott időt igénylő gondolkodási folyamat. A mechanikus emlékezést nem lehet kiiktatni a modern információtárolók korában sem, csak rendelkeznünk kell a szelektivitás képességével: mit tanulunk meg „kívülről” és mit bízunk az információtárolókra. A tanulás azonban soha meg nem szűnő folyamat, amely az élet folyamán sokirányú tapasztalatokkal egészül ki. Különösen fontosak lesznek a jövőben a munkatapasztalatok, mivel a munka egyre inkább elveszti rutinjellegét, maga is tanulási környezetté válik.


A megtanulni tudni és megtanulni cselekedni elválaszthatatlanok egymástól, a különbség az, hogy az utóbbi szorosan kapcsolódik a szakképzés követelményeihez, valójában tehát munkaerőképzést jelent anélkül, hogy hosszabb távlatban konkrét ismereteink lennének arról a munkáról, amelyre a munkaerőt képezni kell. Annyi azonban biztos, hogy a 21. század ipari és információs társadalmában, amikor az emberi erőt felváltják a legmagasabb technika és informatika színvonalán álló gépek, az emberi munkaerő egyre inkább anyagtalanná válik, a munka természete is tudásközpontú lesz az iparban is, de még inkább a szolgáltatásban. Ebben az ismeretalapú társadalomban a vállalatok jövője attól függ, mennyire lesznek képesek a szakmai tudást innovációvá fejleszteni, ami még fejlettebb termelést és munkafolyamatokat eredményez.

Mindebből az következik, hogy a korábban szerzett szakmai ismeretek hamar elavulnak, és egyre inkább a személyi kompetenciák kerülnek előtérbe. Jelentős az a változás is, hogy egy adott feladat elvégzését és az egyéni munkatevékenységet mindinkább felváltja a „teammunka”, és a feladatokat „projektcsoportok” végzik. Ezért a munkaadók a jövőben nemcsak szakmai hozzáértést igényelnek a munkavállalótól, hanem olyan kompetenciakomplexumot, amelyben olyan személyiségjegyek is helyet kapnak, mint például a társas viselkedés, kezdeményezőkészség, a kockázatvállalás bátorsága.
A szakképzésnek fel kell készítenie erre is a leendő munkavállalókat és a már foglalkoztatott felnőtteket. 

A munka elanyagiatlanodása (dematerialization of work) még inkább vonatkozik a szolgáltatási szektorra, amely egyre nagyobb részét alkotja a társadalomfejlesztésnek (szakértők különböző típusai, műszaki monitorizálás, tanácsadó, pénzügyi, könyvelési, menedzsment-szolgáltatások, szociális munka, oktatás, egészségügy stb.), ahol az ellátók és a használók közötti kapcsolat speciális, interperszonális kompetenciákat igényel a dolgozóktól.

Ez a követelmény a legfontosabb oktatási kérdések egyike. A jelenlegi világ, sajnos, nagyon gyakran az erőszak világa, és ez aláássa azt a reményt, amit a tudósok és az egyszerű emberek a humánum fejlődésétől várnak. A népek történetében mindig voltak konfliktusok, de a technika fejlődése következtében az emberiség az önpusztításnak soha nem képzelt lehetőségeit halmozta fel a huszonegyedik századra. 

Az egyik megközelítés a jelentés szerint, hogy az egész életen át tartó tanulás segítse elő mások felfedezését. Tanítsa az emberiség sokszínűségét, erősítse az emberi lények közötti hasonlóságok és az egymástól való függőségük tudatát, legyenek jelen a különböző népességcsoportok megjelenítésében a különbözőségek is. Ahhoz, hogy az egyik ember megértse és elfogadja a másikat, mindenekelőtt meg kell ismerniük egymás lényét. Ahhoz, hogy a gyerekeknek, fiataloknak és felnőtteknek pontos és igaz véleményük legyen más nemzetiségű, etnikumú, felekezetű embercsoportról, az oktatásnak, nevelésnek, művelődésnek – történjék az családban, iskolában, a lakóhelyen – elő kell segítenie annak felfedezését, hogy kik ők. Ugyanis csak ebben az esetben képesek teljes mértékben beleélni magukat a másik helyébe, megérteni reakciójukat. Az előítéletek megszüntetésében, a valamely népcsoport iránti ellenszenv enyhítésében, felszámolásában nagy szerepe van az együttes munkának, a közös cselekvésnek az azonos célok megvalósítása érdekében. Hasonló békéltető hatásuk van a kulturális aktivitásoknak, a szociális munkának, amelyet a civil szervezetek látnak el.


A Jacques Delors-jelentés szakértő bizottsága síkraszáll amellett, hogy az oktatás és nevelés, így az egész életen át tartó tanulás fundamentális célja az ember lehető legnagyobb mértékben történő kiteljesítése, személyiségének minden irányú gazdagítása, önkifejezésének és sokoldalú elkötelezettsége teljesítésének erősítése úgy, mint egyes egyén, de úgy is, mint családjának, közösségének tagja, állampolgár, munkavállaló, szakmai újító, mint „kreatív álmodozó” (sic).

megtanulni élni életstratégiából kisugárzik a Bizottságnak az az aggodalma, hogy a technika soha nem látott fejlődésének következményeként fennáll a veszélye annak, hogy ezek a változások dehumanizálják a világot, ezért az üzenet lényege az, hogy az oktatásnak, az egész életen át tartó tanulásnak képessé kell tenni minden személyt saját problémája megoldására, önálló döntésének meghozatalára és az önmaga iránti felelősségvállalásra. A társadalomban végbemenő változások, különösen a médiák erejének megnövekedése még inkább alátámasztják ezt az aggodalmat. A tennivaló már nemcsak az, hogy a gyermeket felkészítsük a jövő társadalma számára, hanem most már az is, hogy folyamatosan mindenkit felruházzunk azzal az erővel és szellemi értékekkel, amelyek szükségesek az őket körülvevő világ megértéséhez, a felelősségteljes, emberhez méltó viselkedéshez. Az oktatásnak fontos szerepe, hogy olyan gondolat-, vélemény- és érzelemszabadságot adjon az embernek, amely szükséges képességeik kibontakoztatásához és életük lehetséges ellenőrzéséhez. Megtanulni élni ebben a vonatkozásban azt is jelenti, hogy az oktatásnak, nevelésnek nem szabad figyelmen kívül hagynia az egyén kibontakoztatásának egyik aspektusát sem: az emlékezőtehetséget, a gondolkodási képességet, a fizikai erőnlétet, az esztétikai érzéket, a kommunikációs képességet. Semmilyen adottság, talentum nem maradhat rejtve, hanem fel kell tárni azt az egyén, a közösség javára.

Forrás: A Jaques Delors-jelentés (kiemelések tőlem)

2010. április 3., szombat

Angol tanítása

Meggyőződésem, hogy gyerekeknek úgy kell nyelvet tanítani, hogy először nem tanítunk. Hagyjuk, hogy mondókákon, dalokon keresztül hasson rá a nyelv, szokja a hagzást, érezze az ízét.
Ezért a kicsiknek a legjobb, ha közismert dalocskákat kínálunk fel kezdésnek. Néhány példa:




















A sort természetesen kedvünk szerint folytathatjuk. A belinkelt videókat azért tartom különösen hasznosnak, mert mi, szülők is együtt énekelhetjük a dalokat, közben ellenőrizzük, jól tudjuk-e a szöveget :) aztán a későbbiekben ez jó alapja lehet a tényleges tanulásnak.

2010. április 1., csütörtök

Reformpedagógiától az otthonoktatásig

Irányzatok együttélése és radikális társadalomkritika



         A pedagógiai elméletek terén a huszadik század a sokszínűség korát hozta magával. Gyerekközpontú, reformpedagógiai irányzatok és klasszikus filozófiák újrateremtésére épülő újkantiánus, újhegeliánus pedagógiák éltek egymás mellett. A viták, a diszkussziók soha nem jelentettek hegemóniára való törekvést egyik oldal részéről sem. Ha a korszak gyermekfelfogását, gyermekeszményét vizsgáljuk, hasonló megállapításra juthatunk: a jól nevelt, „szófogadó gyerek” eszménye és a gyermek-művész romantikus ideálja egymás mellett létezett.  
         Az iskola reformálását vagy gyökeres átalakítását célul megfogalmazó pedagógusok a huszadik században egyre jobban felfigyeltek az emberi együttélés, a társadalom ellentmondásaira, igazságtalanságaira. Az új iskola egyre többször jelenik meg úgy, mint a társadalom megjobbításának eszköze, „instrumentuma” (Dewey). De paradox módon a nagy világégések utáni dezillúzió életérzése is teremtett új értéket a pedagógiában. Példa erre a Waldorf- és a Freinet-pedagógia. Mindkettő az első világháború utáni időszak kilátástalan, illúzióktól, jövőképtől megfosztott korszakában, annak sajátos ellenhatásaként, kivezető útként fogalmazta meg a gyermeknevelés műhelyének új alapelveit.
         Az 1960-as évek végén kialakuló alternatív pedagógiai mozgalmakra is ez a szociális érzékenység jellemző. Ezeknek az irányzatoknak a képviselői sokszor élesztik fel a századforduló radikális iskolakritikájának retorikáját. A tradicionális „régi” iskola értelmezésük szerint  antihumánus, személyiségellenes, a félelem, a szorongás intézménye. Egyoldalú kvázi-intellektualizmusa voltaképpen az intellektus lerombolását eredményezi. Az iskola egydimenziós embereket, bólogató bábokat („yes-man”) termelő üzem. A gyereket úgy kezeli mint egyfajta tökéletlen lényt vagy egyszerűen hiányrendszert.
         A századforduló iskolakritikájának téziseit fogalmazza újra a bevezetőben már idézett John Holt, amerikai pedagógus is. Személyes pályafutása érdekes, mert jól példázza, a hatvanas-nyolcvanas évek amerikai iskolakritikájának egyre radikálisabbá válását. A „How the children fail?” (Iskolai kudarcok, 1964) című könyvében még egy jobb iskola képét festi meg: „Olyan iskolára van szükség – írja Holt –, amelyekben minden gyermek a maga módján elégítheti ki kíváncsiságát, fejlesztheti képességeit és tehetségét, követheti érdeklődését, és ahol az őt körülvevő felnőttek és idősebb gyerekek segítségével nyer bepillantást az élet gazdagságába és a variációk sokféleségébe. Röviden az iskola legyen egy óriási „svédasztal”, nyújtson lehetőséget a sokféle intellektuális, művészeti, kreatív és mozgásos tevékenységre. Ebből minden gyerek kívánsága szerint annyit és azt vesz, amennyit és amit akar.”[19] Jól látható a párhuzam e gondolatok és – a szintén bevezetőként idézett – Ellen Key szavai között, amelyet a századfordulón vetett papírra. A helyzet – úgy látszik – alapjaiban véve nem sokat változott.   
         Holt azonban tovább megy ennél. A hatvanas években a Harvard egyetemen még az alternatív iskolák egy fajtáját (free school) népszerűsíti, de nem ér el átütő sikereket. Ezután új úton indul el. Gondolkodásmódjának változását jelentősen elősegíti Ivan Illich, amerikai filozófus 1971-ben megjelenő könyve, a „Deschooling society” (A társadalom iskolátlanítása). Az Illich-csel folytatott diskurzus hatására írja meg „Escape from Childhood: The Needs and Rights of Children” (Menekülés a gyermekkorból: A gyerekek szükségletei és jogai) című könyvét. Ebben kifejti: a gyerekeknek meg kell adni a jogot, hogy saját maguk vegyék kézbe tanulásuk irányítását.
         Ettől már csak egy lépés volt az „otthon iskola” (vagy a „home schooling” angol kifejezést kissé szabadabban fordítva: „otthoni tanulás”) rendszerének kidolgozása. Holt 1976-ban ismét könyvet ad ki „Instead of Education: Ways to Help People Do Things Better” (Iskoláztatás helyett: módszerek arra, hogy tegyük jobban a dolgunkat) címen. Ebben a fakultatív, választható tanulási centrumok leírása mellett már a kötelező iskolarendszerből való „menekülés” módozatait is felvázolja.  Az általa kidolgozott rendszer, amely a könyvben a „gyermekek földalatti vasútja” nevet kapja, voltaképpen az „otthoni tanulás” hálózatának előképe. 1977-ben folyóiratot alapít Growing Without Schooling (Fejlődés Iskoláztatás Nélkül) címmel, 1981-ben jelenik meg új kötete „Teach Your Own” (Tanítsd a sajátodat) címmel. A szülőket itt már óvja az iskola otthoni leképezésétől: „Mindenekelőtt azt tanácsolom, óvakodj attól, hogy az otthonod az iskola miniatűr másolatává váljon. Semmi tanterv! Semmi kérdezősködés! Semmi teszt! Semmi érdemjegy! Hagyd, hogy a gyerekeid egyedül, a saját módszerükkel jöjjenek rá a dolgokra. Élj velük együtt olyan jól, amilyen jól csak tudsz, élvezd az együttes életet amennyire csak tudod.”[20]
         Egy 1980-ban vele készült interjúban Holt arra a saját tanítói képességeikben kételkedő szülőknek is segíteni kíván. „A tanítás nem valami misztérium” – mondja. „Ha valami tud valamit, az képes segíteni annak, aki azt még nem tudja…. Egyébként is, hivatalos tanárképzés gyakran sokkal kevésbé hatékony nevelővé alakítja az embereket, mint amilyenné nélküle váltak volna.”[21]
         Az otthoni tanításra vállalkozókat az Egyesült Államokban szakszerű, de közérthető stílusban írt kézikönyvek jól kidolgozott rendszere segíti: minden iskolai tantárgy minden évfolyamát feldolgozták ilyen módon. A „Growing Without Schooling”-mozgalom hatására ott már mintegy húszezer gyerek tanul odahaza a szüleivel. A Newsweek 1998. október 5-i címlaptörténete szerint ez a szám az egész világot tekintve elérheti az egymilliót.
         Az otthoni tanulás tehát terjed. Ahogyan Holt egyik követője, Gail Withrow fogalmaz: „Szülőként te vagy gyermekedért felelős. Amíg gyermeked fel nem nő, és nem hoz felelős döntéseket, a te kezedben van a sorsa. Mint szerető szülő táplálod, ruházod, megvéded minden bajtól. Ha kiskorában testét táplálhatod, miért ne tehetnéd ezt a szellemével is?”[22]