2010. július 7., szerda

Maria Montessori pedagógiája

A korszak fiziológiai, pszichológiai kutatásaira alapozta rendszerét Maria Montessori (1870-1952), aki Olaszország elsõ orvosnõjeként 1896-ban szerzett diplomát. Ezt követõen antropológiai, elmekórtani kutatásokat folytatott, majd 1898-tól értelmi fogyatékosok nevelésével foglalkozott. 1907-ben kapott lehetõséget arra, hogy idõközben kidolgozott módszerét egészséges gyermekek nevelésekor is kipróbálja. Róma külvárosának egyik bérházában hozta létre elsõ óvodáját "Casa dei Bambini"[Gyermekek Háza] néven. Tapasztalatai alapján 1909-ben kiadott nagysikerû mûvében, az "Il metodo della pedagogia scientificá"-ban fejtette ki újszerû pedagógiai koncepcióját.

Módszerét világszerte nagy elismeréssel fogadták, és hamarosan széles körben elterjedt. A késõbbi évtizedekben számos nemzetközi tanfolyamot szerveztek elsajátíttatására. Az 1929. évi Montessori-konferencián megalapították a Nemzetközi Montessori Szövetséget (Association Montessori Internationale), amely ma is mûködik, székhelye Amszterdam.
Didaktikai-módszertani alapelvei
Montessori pedagógiai koncepciójának alapgondolata rousseau-i ihletettségû. Akkor nevelhetjük gyermekeinket legeredményesebben - véli -, ha hagyjuk õket önállóan cselekedni. A felnõtt túlvédõ gondoskodása ártalmas a gyermek számára, megakadályozza egészséges fejlõdését. "Az életnek nem akkor vagyunk a segítségére - mondja -, ha elnyomjuk megnyilvánulásait, hanem akkor, ha könnyítünk kifejlõdésén és megoltalmazzuk a fenyegetõ veszélyektõl [...] Ezért kell elhárítanunk a gyermek útjából a fejlõdés elé gördülõ akadályokat, s ezért kell tekintettel lennünk szükségleteire, és biztosítanunk szellemi élete természetes spontán kibontakozását. [...] Vagyis arra kell törekednünk, hogy a gyermek mindent, amire képes, önállóan el is végezhessen." 

Mindennek alapján fogalmazódik meg a Montessori-rendszer két alapelve: a gyermeki aktivitás és szabadság.

Az elsõ annak lehetõségét jelzi, hogy a gyermek maga alkossa meg képzeteit, fejlessze ki érzékszerveit, építse meg saját gondolatvilágát, ne a nevelõ erõszakolja rá a sajátját. A cselekvés megindítója a felnõtt, irányítója a jól megválasztott eszköz, de a cselekvõ alany maga a gyermek.
A második, a szabadság elve azt jelenti, hogy minden gyermeki tevékenység megengedett, ami nem sérti a többi gyermek önálló tevékenységét. Ezért tilos minden agresszív, másokat zavaró viselkedés. A gyermek szabadságának természetes határa a közérdek és az ennek megfelelõ magatartás. A szabadság ebben a felfogásban a nyílt parancs, tilalom hiánya, amely a gyermekben azt az érzetet kelti, hogy azt tehet, amit akar. Ezáltal megfelelõ kezdeményezõ-készséget, önbizalmat szerezhet, de nem hiányzik a mások jogainak elismerése és értékelése sem, ami a szükséges önnevelés alapja.

A gyermeki aktivitásnak Montessori szerint két alapvetõ feltétele van: a gyermekhez méretezett, megfelelõen berendezett tevékenységi tér és a tevékenységet befolyásoló, irányító eszközök.
A gyermekhez méretezett teret egyszerû, könnyû, a kis lakók testméretéhez alkalmazkodó bútorokkal, egyéb használati tárgyakkal kell berendezni: elérhetõ testmagasságban elhelyezett fogasokkal, mosdókkal, jól mozgatható asztalokkal, székekkel, szõnyegekkel, az eszközök tárolására szolgáló alacsony, nyitott polcokkal.
A szabadságnak csak addig van értelme, ameddig a gyermek saját korának, fejlettségi szintjének megfelelõ eszközökkel tevékenykedhetik.
Miként ezt Montessori megfogalmazta: "...szabadságot adni munkaalkalom nélkül értelmetlen lenne, mert a munkaalkalom nélkül szabadjára engedett gyermek éppúgy tönkremegy szellemileg, mint ahogy az újszülött éhen hal, ha nem táplálják."
A gyermek sokoldalú tevékenységét szolgálják a hosszú évek megfigyelései, kísérletei során kidolgozott didaktikai eszközei.
A Montessori-eszközök
Montessorinál az oktatás anyagát elsõsorban a tanszerek, eszközök (il materiale) alkotják. Óvodájában az értelmi fogyatékosok nevelése során kialakított érzékszervi fejlesztõ eszközöket használtak, amelyek egy egymásra épülõ zárt fejlõdési kört alkotnak. Külön-külön fejlesztik a gyermek érzékszerveit (látás, hallás, tapintás, alak- és színérzet), érzékelését, észlelését; szemléltetik az anyagi világ alapvetõ tulajdonságait (szín, forma, kiterjedés, hang, illat, íz stb.), de egyúttal fejlesztik manuális tevékenységük színvonalát és ezzel együtt gondolkodásukat is. Közvetett céljuk az alapvetõ kultúrtechnikák (írás, olvasás, számolás, rajzolás) elõkészítése, megalapozása.

Néhány jellegzetes Montessori-eszköz: 9 tábla a gyermekek kézügyességének fejlesztésére a gombolásban, fûzésben, csatolásban, csokorkötésben; a kisebb-nagyobb viszonyok szemléltetésére és a mennyiségek nagyságának összehasonlítására 1-10 dm hosszú rudak. A tapintást bekötött szemmel a henger alakú nyílásokba a megfelelõ hengerek elhelyezésével gyakorolhatják, valamint sima, érdes, bolyhos szövetbõl készült táblán kereshetik ki a tapintott minta megfelelõit. Bekötött szemmel becsülik meg a különbözõ nagyságú és súlyú fatáblákat is. A színérzék fejlesztésére a 6 és 11 alapszínû kártya, majd a 63 színárnyalat felismerése szolgál. A hallásfejlesztés zörgõ dobozokkal, hengerekkel, csengõsorokkal történik. Az alak-, formaérzékelést 30 különféle alakú síkidom összeválogatása segíti.

A Montessori-koncepció további foglalkozási formája - a különféle eszközökkel folytatott önálló tevékenységen túl - a gyermekek ritmikus mozgása, a csendtartás és az írás-olvasás-számolás elõkészítése szintén gazdag eszközhasználat segítségével.

A Waldorf pedagógi sajátos vonásai

A Steiner által alapított Waldorf-iskola - az elsõ intézet 1919. évi megnyitása óta - 12 évfolyamos egységes iskola, amelyben nem történik értelmi képességek alapján való elkülönítés. Felfogása szerint ugyanis a gyermeki személyiség optimális fejlõdése csak így valósul meg. Mindenki egyedi, csak rá jellemzõ tulajdonságokkal rendelkezik, az iskola feladata ezeknek a minél teljesebb kibontakoztatása. A Waldorf-iskola nem ad állami érettségit, ezért az arra törekvõ fiatalok számára a 12+1 év az érettségire való felkészülést szolgálja.

A Waldorf-iskolák a szülôk-tanárok-tanulók együttmûködésére alapozva, legtöbbször egyesületi formában mûködnek. A 12 évfolyamos iskolához általában óvoda és néha gyógypedagógiai intézet is kapcsolódik. A fenntartás költségeit a szülõk által befizetett differenciált tandíj, esetleg állami támogatás fedezi. Az iskolák irányítását a szülõi és tanári testület kollegiális alapon végzi. A legfõbb fórum a hetente megtartott, a lényeges szervezeti, de elsõsorban pedagógiai-pszichológiai, aktuális nevelési kérdésekkel foglalkozó tanári konferencia, ami egyben a továbbképzés egyik legfõbb formája.

Az iskolai nevelés legfontosabb személyisége az osztálytanító, aki az 1-8. osztályig a napi fõ oktatási idõben (a reggel elsõ 2-3 órája)a fõ tárgyakat tanítja, így nyolc éven át naponta hosszú idõt tölt együtt diákjaival. Ez nem csupán a gyermek-tanító, hanem a tanulók egymás közötti kapcsolatára is nagy hatással van. Az állandóság, ismétlõdés, a biztonságot nyújtó viszonyulási lehetõségek gyakorlása nagymértékben elõsegíti a Waldorf-iskolákra oly jellemzõ bensõséges, családias osztály- és iskolai légkör kialakulását. Az osztálytanító osztálya összetételének meghatározásakor figyelembe veszi a fiúk-lányok arányszáma mellett az egyes temperamentumtípusok egészséges arányát is. Ez ugyanis elõmozdítja a megfelelõ osztálykohézió létrejöttét a közös munkavégzés során.

Az osztályban végzett tanulmányi munka sajátos eleme az ún. epochális oktatás, ami azt jelenti, hogy a gyermekek tanrendje nem naponta és óránként változik, hanem a fõoktatás tantárgyainak (anyanyelv, írás, olvasás, számolás, késõbb természet- és társadalomtudományi tárgyak) tananyagatömbösítve, egy-másfél hónapos szakaszokban kerül feldolgozásra. Ez a szervezeti megoldás lehetõvé teszi, hogy a gyermek figyelme, érdeklõdése tartósan egy-egy területre koncentrálódjon, több, különbözõ megközelítésben, változatos eszközökkel sajátítsanak el egy-egy anyagrészt.
A Waldorf-iskolákban ismeretlen a bukás, valamint a hagyományos értelemben vett feleltetés és osztályozás. Az egyes tantárgyi szakaszok (epochák) befejezése után nyilvános osztálybemutatót tartanak, év végén pedig a tanító a gyermek személyiségének egészére kiterjedõ részletes szöveges értékelést ad minden növendékrõl. Ehhez az értékeléshez személyre szóló rajzokat és verseket is mellékelnek.

A Waldorf-iskolák Steiner és munkatársai által kidolgozott kerettanterve nagy szabadságot adott a pedagógusnak. Ennek néhány lényeges eleme:
  1. Az elsõ iskolaévtõl kezdõdõen két idegen nyelv oktatása (lehetõség szerint egy keleti és egy nyugati nyelv).
  2. Az iskolák munkájában kiemelkedõ szerepe van a mûvészeti nevelésnek, minden gyermek tanul zenélni, énekelni, részt vesz a közös karéneken. Az elsõ osztálytól kezdve használják a furulyát és az ütõhangszereket, a tehetségesebb gyermekek késõbb húros hangszereken is játszanak. Az osztályoknak önálló zenekara, az iskolának nagy zenekara, többféle kamarazenekara és -kórusa van. A rajzon és festésen keresztül történõ önkifejezés jelen van az elsõ osztálytól kezdve; a rajzi elemek segítségével jutnak el az írás-olvasás-számolás tanításához is. A dramatikus játék, szavalás, színjáték az iskolai élet szerves része, a változatos, élményszerû, gazdag tartalmú iskolai ünnepek programjának alapja. A színdarabokat a gyermekek néha maguk írják, önállóan rendezik, maguk készítik díszleteiket és jelmezeiket.
  3. A Waldorf-pedagógia jellegzetes mûvészeti tevékenységformája az euritmia - a táncos mozdulatmûvészet, amely a tér, idõ és az emberi test mozgásos megjelenítési, önkifejezési formája.
  4. Kiemelt szerep jut a munkára nevelésnek is, ami a kézimunkától (kötés, varrás, horgolás, hímzés), a különbözõ kézmûves technikák (fafaragás, agyag- és fémmegmunkálás stb.) elsajátításán át a bonyolultabb technológiák (papírgyártás, házépítés stb.), a mezõgazdasági munkák (növénytermesztés, kertmûvelés, állattenyésztés) a gyakorlati tevékenységek (földmérés, térképrajzolás) és az egészségügyi-szociális feladatok (elsõsegélynyújtás, betegápolás stb.) elvégzéséig terjed.
  5. A kilencedik osztálytól kezdve a munkaoktatáshoz kapcsolva a növendékek több hetesmezôgazdasági-ipari-szociális gyakorlaton vesznek részt.
  6. Az utolsó évet szabadon választott gyakorlati munkával vagy elméleti zárdolgozattal fejezik be. Az elkészült mûveket bemutatják, és tanáraik, társaik, szüleik jelenlétében védik meg õket.