2011. október 11., kedd

Népfőiskolák Magyarországon a XIX. sz. fordulójától a szabadművelődés koráig II.


Míg a szabad oktatást elsősorban a szakszervezetek szervezték, a népfőiskolák létrehozásában
nagy szerepet játszottak az egyházak. Az 1920-as évek első felében Magyarországon induló népfőiskolák létrejöttében a központi, állami akarat is jelentős tényező volt. Az állam nem sajnálta a támogatást a nemzeti szellemű, keresztény alapokon álló felnőttképzés országos rendszerének kiépítéséhez. A Trianon utáni trauma feldolgozását, a nemzeti büszkeség ébren tartását segítette a „kultúrfölény” elmélete, amelybe kiválóan beleillett a közművelődés régi problémájának megoldására irányuló törekvés, az új felnőttképzési formák keresése. Ennek megfelelően 1924-ben már országszerte 70 népfőiskolai tanfolyam szerveződött. Ezekben a heti óraszám 15–24 között mozgott.
Az 1926. évi népiskolai törvény eredményeként javultak az elemi oktatás feltételei, de a csak elemi iskolát végzettek aránya nem nőtt jelentős mértékben. A népiskola eredményesebb működése az analfabétizmus csökkenésében mutatkozott meg. Így továbbra is nagy szükség volt az elemi iskolát elvégző, de tovább nem tanuló tömegek valamilyen formában való képzésére.

Klebelsberg minisztersége után az állam lényegesen kisebb figyelmet szentelt a népfőiskoláknak, így anyagi támogatás hiányában 1931 után lassan mindenütt elsorvadtak az országban. Új lendületet majd az 1930-as évek második felétől vett a mozgalom, amikor a felnőttoktatás meghatározó formája volt a népfőiskola. Először a kortárs európai példák méltatásai jelentek meg a magyar sajtóban, majd elindultak az egymással párhuzamos szervezkedések is.[1]

A harmincas évek közepétől kezdődött a magyar népfőiskolai mozgalom leggazdagabb és legmaradandóbb periódusa. Az ifjúsági mozgalmak az 1940-es évekre erőteljesen kibontakoztak, és sok haladó gondolat között felkarolói és megvalósítói lettek a népfőiskolának is. Ide tartozik a katolikus agrárifjúságot tömörítő KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Titkársága) és a leányokkal foglalkozó KALÁSZ (Katolikus Leányok Országos Szövetsége), valamint a KIE (Keresztyén Ifjúsági Egyesület)  protestáns vonalon. Meg kell említenünk a két protestáns diákmozgalmat, s Református Diákmozgalmat, a Soli Deo Gloriát (Egyedül Istené a dicsőség) és a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetséget, a MEKDESZ-t. Mindegyik mozgalomban már korábban előtérbe került a magyar falu kérdése. Ebben bizonyos szerepe volt a népi íróknak is, akik rendszeres előadóik voltak az ifjúsági mozgalmak által szervezett konferenciákon. Nemcsak előadásokat vállaltak, hanem a Kelet Népében az 1940-1942-es években csaknem minden jelentős képviselőjük cikket írt erről a kérdésről. Móricz Zsigmond, Erdei Ferenc, Kovács Imre, Veres Péter, Féja Géza, Németh László, Bibó István és még sokan a népi írók közül felismerték ennek a gondolatnak a falumentő jelentőségét, és kiállna mellette. Ilyen szellemben indult meg 1936-ban a magyar népfőiskolai mozgalomnak az a korszaka, amely méltán nevezhető a mozgalom virágkorának.[2]

A harmincas évek második felében a népi írói és népi szociográfiai mozgalmak összehangolódnak a népfőiskolai hálózatok építési folyamataival, s ez döntő lendületet adott a népfőiskolák rendszerének kiépítéséhez. Megalakították a Magyar Írók Első Népfőiskolai Munkaközösségét s a népi írók és szociográfusok a népfőiskolák állandó szereplői lettek. [3]

Németh László pl. a rádióról ír, mint a népművelés egyik hathatós hordozójáról: ,,A népegyetem gondolata rég kísért, de ami különféle cím alatt megvalósul belőle: sose tudni, kit szolgál tulajdonképpen, a népet vagy az előadókat. A rádió óriási előnyben van az ilyesféle népművelő tanfolyamokkal szemben: ő egyszerre tízezreket ültethet le a padkára, előadóit hatalmas hallgatósággal sarkallhatja, a tanulónak pedig szobájából sem kell kilépnie, hogy a tanfolyamra eljusson.”[4]

Az 1936-ban alakult sárospataki népfőiskola és követői már nem Trianon eseményeire utaltak vissza, hanem a jövőbe néztek: a parasztság művelődése, a vidék társadalmának megerősítése, az önszerveződés formálása, a nemzeti öntudat ébren tartása volt a fő cél. Móricz Zsigmond így fogalmazta meg a Kelet Népe 1940. február 15.-i számában: ,,Jobb polgárt, jobb hazafit, s jobb embert nevelni, ez a népfőiskola célja.”

A korszakban református és evangélikus népfőiskolák sora nyitott meg. A katolikus népfőiskola céljaiban kissé eltért a protestáns intézményekétől: ,,Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart!” –hirdették a katolikus népfőiskolák feliratai.

Voltak olyan népfőiskolák is, amelyek nem tartoztak egyik egyházhoz sem, település, intézmény, párt magánszemély volt a kezdeményezője, s alkalomszerűen működtek.[5]

1941. május 21-én megalakult a népfőiskolai Tanács (7-7 taggal vett részt benne: KALOT, KALÁSZ, KLE, dr. Szabó Zoltán elnök, Kerkai Jenő alelnök). A népfőiskola céljait így foglalták össze: a népfőiskola olyan intézmény, amely a felnőttkor határán lévő ifjúságot 5 hónapon, de legalább két és fél hónapon át vallási és nemzeti hivatásbeli szolgálatra neveli.

A népfőiskola pedagógiáját így sűrítették: az ifjúságot közösségbe gyűjtve, az élő szóból és nevelő személyiségből kiáradó erőkkel a legnagyobb gyakorlatiasságra neveli.

A tananyagra nézve pedig kimondták: minden népfőiskola maga állapítja meg a feldolgozandó anyagot. Szükséges, hogy az állandó műveltségre vonatkozó nevelő tárgyak mellett megfelelő helyet kapjon a gazdasági képzés is. Népfőiskolának csak az nevezhető, ahol legalább két és fél hónapon át bentlakásos munka folyik.
Szatmár úgy vonult be a népfőiskolai történetbe, mint a bujdosó iskola, mert kezdte Szatmárököritón, folytatta Kocsordon és befejezte Tyukodon. Az iskola létrehozását az esperes G. Szabó Mihály kezdeményezte.

Veszprémben nehéz küzdelemmel, szinte országos összefogással jött létre a népfőiskola Boda József lelkész munkája révén.

Kecskeméten 1942-től erőteljes munka kezdődött az 1922-23-ban már megtartott népfőiskola továbbfejlődéseként. Móricz Zsigmond 1940 májusában előadást tartott. Kecskemét -mint több más népfőiskola is- gondolt a visszatért részekre, Erdélyből és Kárpátaljáról is hívott résztvevőket.[6]

A Duna-Tisza közén fekvő Kecskemétnek sok olyan tulajdonsága volt, ami lehetővé tette népfőiskola megnyitását. Ezek között megemlítendők az iskolaváros közép- és felsőfokú intézményei. A fiú- és leánygimnázium mellett tanítóképző és jogakadémia is volt a városban. Kedvező feltétel volt még a KIE (Keresztyén Ifjúsági Egyesület) jól kiépített munkája mind a városban, mind pedig a környező tanyákon. Önálló székházuk alkalmas volt népfőiskolai célú munkára.[7]

Két és fél hónapnál hosszabb tanfolyamok voltak: Hódmezővásárhelyen, Pápán, Csurgón, Alsónyéken, Szeghalmon, Hajdúböszörményben és Rónafőn. Rövidebb tanfolyamok voltak:
Debrecenben, Dombrádon, Fóton, Győrszemerén, Hajdúhadházán, Hajdúnánáson, Kiskunhalason, Kisvárdán, Komádiban, Köröstarcsán, Kunmadarason, Mezőtúron, Miskolcon, Nyíregyházán, Sajóecsegen, Sárbogárdon, és Törökszentmiklóson.

A Dunántúlon az 1940-es évektől a következő népfőiskolák működtek: Celldömölk, Farád, Győr és Répcelak. A vezetők voltak: Sztehló Gábor, Csepregi Béla, Veöreös Imre.

Keresztény Leányegyesületek (KLE) népfőiskolái: Tordas, Leléd (Szlovákia), Sajókaza, Miskolc, Nyíregyháza.

Erdély és a Felvidék népfőiskolái: a KALOT a visszatért területeken mindenütt igyekezett népfőiskolát szervezni. Így volt ez protestáns vonalon is. A Felvidéken két csomópont kerül előtérbe: Csallóköz és Beregszász, Ungvár.

Erdélyben 10 népfőiskoláról tudunk: Ákosfalva, Barátka, Gyalu, Kőrösfő, Magyarkapus, Makkfalva, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Szilágycsehi, és Halmos.

Az államilag támogatott és a népművelés által gondozott népfőiskolák is beletartoztak az 1948-ig terjedő időszak intézményhálózatába. Kétségtelenül az egyik legjelentősebb a Tatai Népfőiskola volt 1940-1944 között. A Magyar Közigazgatástudományi Intézet Benda Kálmán és Magyary Zoltán igazgatásával elsősorban arra kívánta felkészíteni a résztvevőket, hogy a falujukban majd alkalmas vezetők lehessenek. Siófokon Molnár István vezetésével 1944-ig működött a Balatoni Népfőiskola.

1945 után ha nehezen is, de újra életre kaptak az egyházi népfőiskolák a KALOT és a KIE szervezésében. Ekkor a vezető szerepet már a Szabadművelődés és a Parasztszövetség veszi át. Karácsony Sándor a Szabadművelődési Tanács elnöke, és Szathmáry Lajos a népfőiskolai ügyek vezetője. A Tanácsban helyet kap még: Szabó Zoltán, Újszászy Kálmán és Boda József is. Az 1946/500. sz. rendelet a szabadiskolák létesítését szabályozta. Ezek három fokozatban alakulhattak: alsó, közép és felső. Szathmáry Lajos jelentése szerint 200 ilyen iskola volt, és ebből 30 felsőfokú, 50 középfokú és 120 alsófokú. Ez utóbbiak közé tartoztak a népfőiskolák.[8]

1945-ben a FM (Földművelésügyi Minisztérium) és a VKM (Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium) közös 53800/1945-ös  rendelete alapján gazdaképző iskolákat állítottak fel a népfőiskola riválisaként. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945 novemberében a Tiszántúli Református Egyházkerület számára jelölte ki a Felnőtt Dolgozók Iskolája megszervezésének feladatait, amelyben elemi és középfokú oktatás folyt. 1948-ban államosították a felnőttképző szervezetet, s az a ,,dolgozók iskolája”-ként betagozódott az állami iskolarendszerbe.[9]

Az iskolák államosításával egyidejűleg ennek a népet igazán emelni akaró mozgalomnak sem volt helye az új elgondolások keretében. Hosszú évekre hallgatás vette körül ezt a kérdést, és csak néhány cikk törte meg a csendet, majd az 1972-ben megjelent Népi írók bibliográfiája adta közre az 1931-1944 és az 1945-1948 közötti időkre vonatkozó irodalmat. Csak 1983-ban szerveztek újra országos találkozót, és lassan éledt a mozgalom az ország különböző tájain.[10]




[1] Hodossi Sándor: Református népfőiskolák a magyar vidék felemelkedéséért. In: Mediárium, 1. évf. 2. sz. / 2007.  163-170. p.
[2] Magyar Népfőiskolai Társaság honlapja http://www.nepfoiskola.hu/MNT_hu/magunkrol.html
[3] Sári Mihály: A kultúra intézményrendszereinek történeti-funkcionális változásai. PTE FEEFI Pécs, 2004. 83. p
[4] Németh László: Rádió és népművelés (1934). In: Agárdi Péter: Szöveggyűjtemény a magyar művelődéstörténet tanulmányozásához. PTE FEEFI Pécs, 2002. 370-375. p.
[5] Sári Mihály: A kultúra intézményrendszereinek történeti-funkcionális változásai. PTE FEEFI Pécs, 2004. 84. p
[6] Magyar Népfőiskolai Társaság honlapja http://www.nepfoiskola.hu/MNT_hu/magunkrol.html
[7] Kovács Bálint: Protestáns népfőiskolai mozgalom Magyarországon. Magyar Népfőiskolai Társaság Püski Kiadó, Budapest, 1994. 74. p.
[8] Magyar Népfőiskolai Társaság honlapja http://www.nepfoiskola.hu/MNT_hu/magunkrol.html
[9] Sári Mihály: A kultúra intézményrendszereinek történeti-funkcionális változásai. PTE FEEFI Pécs, 2004. 86. p
[10] Magyar Népfőiskolai Társaság honlapja http://www.nepfoiskola.hu/MNT_hu/magunkrol.html

Nincsenek megjegyzések: