2012. május 25., péntek

Az élethosszig tartó tanulás finanszírozása


Polónyi István: Az élethossziglani tanulás finanszírozása
Megjelent az Educatio folyóirat 1999/1. számában (38-55. oldal)

Recenzió

Sokan nem is gondolnák, hogy –bár magunkat magasra helyezzük a szellemi ranglétrán más országokkal összehasonlítva-, 15 évvel ezelőtti felmérések szerint a lakosság fele csupán általános iskolai, vagy annál is alacsonyabb végzettséggel rendelkezett. Habár nyilvánvalóan ez az arány az elmúlt évek alatt javult, a munkanélküliség okait vizsgálva az iskolázatlanságot a vezető okok között találjuk.
A cikk szerzője egyértelmű párhuzamot von a 2 tényező között, és ezzel felhívja a figyelmet a felnövekvő nemzedékek iskolázásának, a munkaerő és a felnőtt lakosság továbbképzésének növelésére.

Egy 1998-as OECD-vizsgálat, mely az életen át tartó tanulás finanszírozásának alternatív megközelítéseit elemezte, igen széles körűen vizsgálta a részt vevő országokat, többek között hazánkat is. Kiemelten hangsúlyozva elemezték az iskolarendszerű és az iskolarendszeren kívüli felnőttképzést is, tekintettel az oktatásban részt vevők arányára, költségeire, finanszírozására, forrásainak hatékonyságára, minőségellenőrzésre, fejlesztési elképzelésekre stb. A vizsgálat célja volt meghatározni azt is, hogy mi módon lehetne forrásokat bevonni az OECD által optimálisnak tartott iskolázottsági szint eléréséhez.
Polónyi cikke ennek nyomán azt igyekszik bemutatni, mennyibe kerülhet a lakosság képzettségének magasabb szintre emelése a felnőttképzés kormányzati újragondolásával, azt milyen forrásokból, milyen költségmegosztással lehet megvalósítani.

A szerző először is meghatározza, mit értünk élethosszig tartó tanulás alatt, és hangsúlyozza ennek jövőbeni egyre nagyobb szükségszerű elterjedését. Úgy fogalmaz: a tanulás ideje ma már az egész élet. Éppen ezért szakítani kell a hagyományos továbbképzési rendszerekkel, hiszen életkoruk szerint a legkülönfélébb összetételben találunk felnőtt korú hallgatókat. Az életen át tartó tanulást tekinti a szerző a nemzet iskolázottságának biztosítékának.

Figyelembe veszi az OECD ajánlásait, hogy az egyes korosztályok tekintetésben milyen végzettséget tart kívánatosnak –ehhez viszonyítja a magyar állapotokat. Egy úgynevezett hézagzárási költséget fogalmaz meg, amely az ajánlások –magyar viszonyokra optimalizált – eléréséhez lenne szükséges. Ezt tovább bontja a hézagzárás munkáltatói magánköltségeire; egyéni költségeire és közösségi költségeire.
A résztvevő egyén magánköltségei közé tartoznak: közvetlenül a tankönyv, taneszköz beszerzésének költsége, a tandíj. Közvetetetten az utazási költségeket, a lakhatást és az eltartási költségeket vette figyelembe. Megemlíti még költségként az elmaradt keresetet is, külön súlyozva a nappali képzésben részt vevők; a levelező, esti tagozaton járó dolgozók; valamint a munkanélküliek elmaradt keresetét.

Az oktatásban résztvevők munkáltatójánál közvetett költségként a termelésből való kiesést határozza meg. Viszont nem említi meg a tanulmányi szerződést, mint közvetlen költséget, ahol a munkáltató nem csak munkaidő-kedvezménnyel, hanem közvetlenül anyagiakkal is hozzájárul a munkavállaló iskoláztatásához.

A szerző saját számításai alapján arra a megállapításra jutott, hogy költségkímélés szempontjából nagy jelentősége van a munkaidőt kímélő oktatás-szervezési formáknak és módszereknek.
A hézagzárási költségek megoszlása: 29%-át viseli az államháztartás, 18 %-át a munkáltatók, 53 %-át a résztvevő egyének.

Polónyi elképzelése szerint bár a hézagzárási költségek igen magasak, ezek idővel képesek úgy hatni, hogy önmagukat is csökkentsék – logikusan végiggondolható például az, hogy ha növekszik az iskolázottság, kevesebb lesz a munkanélküli, így csökken az átképzésre fordítandó összeg is, amit Polónyi a munkanélküliek átképzésének részvételi hézagának nevez.

Költségcsökkentő tényezőnek tekinti a kreditrendszert, a rövid idejű felsőoktatási programok kiszélesítését és a moduláris (egymásra épülő) képzés elterjedését.

A fejlesztési programot reális erőfeszítések mellett 3-5 éves időtartamon belül megvalósíthatónak ítéli meg.

Azt is megvizsgálja, hogyan lehetne a hézagzárás munkáltatói és egyéni költségeit csökkenteni.  Ismét megemlíti az oktatás munkaidő-kímélő szervezését. Ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy arra a munkaidőre, amíg a munkavállaló képzésben vesz részt, azaz nem termel, nem kap bért, így a munkáltató költségeit ilyen szempontból nem növeli jelentősen.
Tehát ismét csak nem vesz figyelembe a munkáltatók számára kedvezőbb konstrukciókat, mint távolléti díj fizetése, vagy tanulmányi szerződésben rögzített munkaidő-kedvezmény.

Munkavállaló szempontjából ideális megoldásnak látja a távoktatásos formát, ahol a konzultációs és vizsganapok száma lényegesen kevesebb a hagyományos képzéshez képest, a taneszköz- és tankönyvköltségeket is kevesebbre becsüli. Nagy jelentőségűnek ítéli meg az informatika bekapcsolódását az oktatásba, amely nem csak eszköz- és könyvköltséget takarít meg, hanem utazási költséget is.

Sejtésem szerint a szerző 11 évvel ezelőtt még nem tudta azt felmérni, hogy az internet térhódításával a valóságban mennyi költség is takarítható meg. Vegyük például jelen recenzió megírásához szükséges költségeket: az internet segítésével könnyen kikereshető, milyen konkrét cikk jöhet számításba a feladat teljesítésekor, nem szükséges könyvtárba utazni, ott időt nem kímélve cikket keresni és fénymásolni. Elektronikus levélként csatolva a nyomtatási költségek sem terheli a recenzió íróját.
(Itt jegyzem meg, a szerző a könyvtárakat sem tekinti költségcsökkentő tényezőnek, holott kölcsönzéssel jelentősen csökkenthető a tankönyvköltség.)

A továbbiakban Polónyi a költségmegosztók motivációit vizsgálja. Úgy gondolja, az egyén motivációi a tanulásra meglehetősen egyértelműek: a képzés növeli termelékenységüket, ezáltal növekedik a bérük is, és nő a munkanélküliséggel szembeni védettségük is.
Úgy gondolom, túlzott leegyszerűsítése ez a tanulási motivációknak, a jövőbeni gazdasági haszon csak egy tényező a sok közül.

A munkáltatók motivációja attól függően változik, hogy általános, avagy speciális képzésről van-e szó. Általános az a képzés, amely a dolgozó hatékonyságát általában növeli, azaz más munkáltatónál is ugyanúgy hasznára van. Speciális képzés esetén konkrétan az adott munkahelyen érvényesül a termelékenység növekedése. Az általános képzés munkáltatói szempontból inkább csak tűrt, mintsem támogatott. Speciális képzésnél ideális esetben a munkáltatónak kéne fizetnie a képzés teljes költségét, azonban ez nem jellemző, hiszen munkahelyváltáskor ,,elvész” a befektetés. (Erre lenne kompromisszumos megoldás  mindkét fél részére az általam már többször felvetett tanulmányi szerződés megkötése.)

Az állam motivációja egyértelműen gazdasági jellegű. Az oktatás olyan közjószág, ami externális haszonnal jár a társadalom egésze számára. A szerző megjegyzi, hogy az oktatás piaca tökéletlen piac, az információ áramlása elégtelen. Az esélyegyelőség érdekében fontos, hogy mindenki bekerülhessen erre a piacra, akinek szándékában áll.

Az oktatás következtében, az iskolázottság növelésével alacsonyabb szinten tarthatók a szociális, az egészségügyi, a munkanélküliséggel kapcsolatos kiadások, alacsonyabb a bűnözés, nő az önkéntes szolgáltatások nyújtása, kevesebb a tökéletlenség a tőkepiacon.
Úgy gondolom, ez az eszmefuttatás rövidtávon semmiképp sem igazolható, gyökeres változások kellenének (nem csak) az oktatásban, hogy ezek a változások valóban mérhetőek, és kézzel foghatóak legyenek.

Az állam bevételeit a munkanélküli segély, a munkanélküliség kezelésével kapcsolatos bürokratikus kiadások és a munkanélküliek elmaradt adóbevételei jelentősen csökkentik. A többi munkavállaló költségei ezzel kapcsolatosan abból adódnak, hogy a munkanélküliség miatt növekednek az adó- és járulékterhek –ezzel összefüggésben a munkáltatók terheit is növeli.
A realitás kedvéért a szerző leszögezi, hogy a képzettség növekedésével a munkanélküliség természetesen nem számolható fel.

Az egyén számára a képzési költségek a többi szerepvállalóhoz képest (államháztartás, munkáltatói szféra) magasak, ez indokolttá teszi a nagyobb állami szerepvállalást. Ennek kompenzálásának útja lehet például a képzést végző oktatási szolgáltatóknak a képzésben résztvevők után nyújtott állami támogatás; a hallgatók közvetlen költségeinek adókedvezmény formájában való megtérítése. A korábban felvázolt okok miatt az államnak érdeke, hogy jól képzett munkaerő képezze a lakosságot, így ezek a befektetések, támogatások számára is megtérülnek. Ebből az is következik, hogy minden állampolgárnak érdeke, hogy az adófizetők pénzéből az állam áldozzon a felnőttképzés finanszírozására.

Az oktatási szolgáltatókkal kapcsolatban a szerző azt is kifejti, hogy csak az akkreditált (államilag elismert), kreditált (kreditek segítségével egymással átjárható) oktatási programok kapjanak állami támogatást, melynek hatékonyságát  a sikeresen végzettek számával célszerű mérni.
Azt gondolom, az valóban jó fokmérője egy intézménynek, hogy hány hallgató végez évente (sokkal inkább, mint az, hogy hány jut be az adott képzésbe!), ugyanakkor ma már az is fontos mérőszám, hogy a végzett hallgatók hány százaléka képes a szakmájában elhelyezkedni rövid időn belül.

Az adóalap csökkentését azért tartja problémásnak Polónyi, mert az inaktívak és az alacsony jövedelműek ebből a támogatási formából eleve ki lennének zárva. Ezért célszerű az alacsonyabb iskolázottsági kategóriákban az oktatás állami finanszírozásával segíteni a képzéseket. Fontos még a munkaképes korú inaktívak reaktiválása, és képzésbe való bevonása is.
A magasabb jövedelmi kategóriákban segítségnek látja a tandíjhitelt is, azonban véleményem szerint ez a jelenlegi gazdasági helyzetben meglehetősen aggályos.

A szerző a cikk folyamán többször is hangsúlyozza az élethosszig tartó tanulás fontosságát, lehetőségeket keres annak financiális forrásainak feltárására, és ezt nem csak az egyén, hanem az oktatáspolitika többi résztvevője, az állam és a munkáltatók szempontjából is megmutatva. Bár a cikk több, mint 10 évvel ezelőtt íródott, meglátásai ma is időszerűek,  s több ponton is előrevetíti a jövőt.

Nincsenek megjegyzések: