2012. május 24., csütörtök

Munkanélküliség és az oktatás


Hazákban a tömeges munkanélküliség meglehetősen új társadalmi jelenség, az elmúlt rendszerben ez a kifejezés egyszerűen nem létezett, nem létezhetett.
A munkanélküliség mögött húzódó okok között megtaláljuk többek között a földrajzi (gazdaságföldrajzi) egyenlőtlenségeket, a családi hátteret, a társadalmi mobilitás hiányát és az iskolázatlanságot. Az alacsony iskolázottsággal rendelkező személyek közül kevesen vállalkoznak át- vagy továbbképzésre, ami pedig növelné esélyeiket a munkaerőpiacon. Ennek okai igen összetettek, egyfelől az egyén motiválatlansága, az anyagi helyzet, a jövőkép hiánya, másrészt a társadalom részéről a koordináció hiánya, a munkaügyi központok túlterheltsége és esetenkénti inkompetenciája is közrejátszik ebben.

            Az élethosszig tartó tanulás az Európai Unió egyik legfőbb jelszava. Egy 1998-as OECD-vizsgálat, mely az életen át tartó tanulás finanszírozásának alternatív megközelítéseit elemezte, igen széles körűen vizsgálta a részt vevő országokat, többek között hazánkat is. Kiemelten hangsúlyozva elemezték az iskolarendszerű és az iskolarendszeren kívüli felnőttképzést is, tekintettel az oktatásban részt vevők arányára, költségeire, finanszírozására, forrásainak hatékonyságára, minőségellenőrzésre, fejlesztési elképzelésekre stb. A vizsgálat célja volt meghatározni azt is, hogy mi módon lehetne forrásokat bevonni az OECD által optimálisnak tartott iskolázottsági szint eléréséhez. Mivel a tanulás ideje ma már az egész élet, szakítani kell a hagyományos továbbképzési rendszerekkel, hiszen életkoruk szerint a legkülönfélébb összetételben találunk felnőtt korú hallgatókat. Az életen át tartó tanulást tekinthető a nemzet iskolázottságának biztosítékának.[1]

            Nem elhanyagolható szempont, hogy ez az idea milyen költségekkel jár az egyén és a társadalom szempontjából. A résztvevő egyén magánköltségei közé tartoznak: közvetlenül a tankönyv, taneszköz beszerzésének költsége, a tandíj. Közvetetetten az utazási költségeket, a lakhatást és az eltartási költségeket vette figyelembe. Megemlíti még költségként az elmaradt keresetet is, külön súlyozva a nappali képzésben részt vevők; a levelező, esti tagozaton járó dolgozók; valamint a munkanélküliek elmaradt keresetét. Az oktatásban résztvevők munkáltatójánál közvetett költségként a termelésből való kiesést határozza meg.
A munkanélküliek esetében az egyénre háruló költségek legtöbb esetben külső segítség nélkül nem vállalhatóak. Ilyen segítség pl. a munkaügyi központokon keresztüli tanfolyamok elvégzése, ezek költségeinek részben vagy egészében való átvállalása; utazási költségtérítés. Saját tapasztalatom alapján azonban meg kell jegyeznem, hogy ezek a tanfolyamok nem feltétlenül követik a munkaerőpiaci igényeket, azok a tanfolyamok, melyeket a munkaügyi központok kiírnak, sokszor végül el sem indulnak, a bemeneti feltételek pedig nem egyszer irreális elvárásokat támasztanak a felvételt nyerni kívánókkal szemben.

A foglalkoztatáspolitika feladata, hogy biztosítsa a foglalkoztatást, vagyis a munkaerő-keresletet. Ez utóbbi a gazdasági fejlődés, illetve a gazdaságpolitika függvénye. A munkaerő-kínálat volumenét nagymértékben befolyásolják a demográfiai adatok, szakmai összetételét pedig hosszabb távon meghatározza a szakoktatás és a felsőoktatás, illetve az oktatáspolitika.
Az oktatáspolitika mozgástere szélesebb, mint a foglalkoztatáspolitikáé, de nem olyan nagy, amilyennek tűnik. Hatékonysága jelentős részben attól függ, hogy mennyire képes az iskola előkészíteni a fiatalokat a létező munkalehetőségekre és munkakövetelményekre. Tehát a munkaerőpiac egyik oldalán álló foglalkoztatáspolitika érdeke megegyezik a másik oldalon álló oktatáspolitika érdekével.
A szakképzés és a munkaerőpiac közötti összefüggés már a rendszerváltozás idején előtérbe került hazánkban is. 1990 júliusában a Munkaügyi Minisztérium megfogalmazta a hazai szakképzés hároméves fejlesztésének fő irányát, amely szerint a szakképzés terén végrehajtandó változásoknak szorosan kapcsolódniuk kell a gazdaság átalakításának fő folyamataihoz. Ehhez kapcsolódva érdekes képet nyújt a foglalkoztatottak összetételének változása az utóbbi 25 évben, iskolai végzettség szerint.[2]


A munkanélküliség megjelenésével egyidejűleg megnőtt az elhelyezkedni nem tudó pályakezdők aránya is. A fiatalok, koruknál fogva elvileg keresettebbek a munkaerőpiacon, de a gyakorlatban akadályozza őket a munkaerő-piaci ismeretek és készségek, valamint a szakmai gyakorlat hiánya.A kilencvenes évek elején a munkaadók nem kívántak időt és pénzt pazarolni a pályakezdőkre, hiszen a magas munkanélküliség okán elégséges számú, gyakorlattal rendelkező jelentkező volt a munkaerőpiacon. Így a fiatalok egymásnak is versenytársai voltak. Ezt még nehezítette a demográfiai hullám, mivel elégséges kereslet hiányában az egymást követő nagy létszámú korosztályok mintegy egymásra torlódtak a munkaerőpiacon. Ugyanakkor az elbocsátásoknál kialakult íratlan szabályok a legkevésbé védettek közé sorolták a legfiatalabb munkavállalókat, hiszen úgymond nincs családjuk, amelyet el kell tartaniuk, ezért az elbocsátási lista elejére kerültek.
A magyar munkaerőpiac egyik sajátossága, hogy a már bent lévők hatékonyan tudják védeni a megszerzett pozícióikat az oda belépni szándékozókkal szemben, így a munkanélküliség a pályakezdőket is jelentősen érintette.[3]

Forrás: ÁFSZ
Év
Pályakezdő regisztrált munkanélküliek
éves átlagos létszáma (fő)

1991
27 973
1992
39 600
1993
59 733
1994
62 141
1995
54 490
1996
46 233
1997
42 402
1998
32 551
1999
29 927
2000
26 023
2001
27 215
2002
28 635
2003
31 300
2004
36 643
2005
39 053
2006
44 945

Motivációk tekintetében az elsődleges okok között szerepel a magasabb iskolázottsággal járó jobb állás, jobb fizetés, anyagi megbecsülés. Tehát az egyén motivációi a tanulásra meglehetősen egyértelműek: a képzés növeli termelékenységüket, ezáltal növekedik a bérük is, és nő a munkanélküliséggel szembeni védettségük is.
Vizsgálhatjuk a munkanélküliség hatásait össztársadalmi szinten is: az állam bevételeit a munkanélküli segély, a munkanélküliség kezelésével kapcsolatos bürokratikus kiadások és a munkanélküliek elmaradt adóbevételei jelentősen csökkentik. A többi munkavállaló költségei ezzel kapcsolatosan abból adódnak, hogy a munkanélküliség miatt növekednek az adó- és járulékterhek –ezzel összefüggésben a munkáltatók terheit is növeli. Az oktatás következtében, az iskolázottság növelésével alacsonyabb szinten tarthatók a szociális, az egészségügyi, a munkanélküliséggel kapcsolatos kiadások, alacsonyabb a bűnözés, nő az önkéntes szolgáltatások nyújtása, kevesebb a tökéletlenség a tőkepiacon.
Az állam motivációja egyértelműen gazdasági jellegű. Az oktatás olyan közjószág, ami externális haszonnal jár a társadalom egésze számára. Az oktatás piaca tökéletlen piac, az információ áramlása elégtelen. Az esélyegyelőség érdekében fontos, hogy mindenki bekerülhessen erre a piacra, akinek szándékában áll.[4]
            Az egyén számára a képzési költségek a többi szerepvállalóhoz képest (államháztartás, munkáltatói szféra) magasak, ez indokolttá teszi a nagyobb állami szerepvállalást. Ennek kompenzálásának útja lehet például a képzést végző oktatási szolgáltatóknak a képzésben résztvevők után nyújtott állami támogatás; a hallgatók közvetlen költségeinek adókedvezmény formájában való megtérítése. A korábban felvázolt okok miatt az államnak érdeke, hogy jól képzett munkaerő képezze a lakosságot, így ezek a befektetések, támogatások számára is megtérülnek. Ebből az is következik, hogy minden állampolgárnak érdeke, hogy az adófizetők pénzéből az állam áldozzon a felnőttképzés finanszírozására.
Az oktatási szolgáltatókkal kapcsolatban az a célszerű, hogy csak az akkreditált (államilag elismert), kreditált (kreditek segítségével egymással átjárható) oktatási programok kapjanak állami támogatást, melynek hatékonyságát  a sikeresen végzettek számával célszerű mérni.[5]


A munkanélküliség csökkentésének lehetséges módja az is, hogy a fiatalok minél tovább tanuljanak, s ezáltal később lépjenek ki a munkaerőpiacra. A késleltetés fő eszköze a képzés kiterjesztése. Oktatáspolitikai elképzelések szerint folyamatosan növekszik azoknak a fiataloknak az aránya, akik egy-egy korosztályból tovább tanulhatnak felsőfokú tanintézményekben. Ezzel párhuzamosan kiemelt feladat a szakma- és képzési struktúra korszerűsítése, a gazdaság igényeihez igazítása, a struktúraváltás ösztönzése is. A munkanélküliség tehát visszahat a képzés egészére, mivel ezáltal jelentősen meg fog nőni a fiatalok képzési rendszerben eltöltött ideje, s erre mind a pedagógiának, mind az intézményhálózatnak fel kell készülnie.[6]


[1] Polónyi István: Az élethossziglani tanulás finanszírozása in: Educatio 1999/1.  (42. p.)
[2] Csehné Papp Imola: A munkaerőpiac és az oktatás problémáinak elemzése napjaink szakemberképzésének tükrében. In: Új Pedagógiai Szemle 2007. 7-8. sz. 108. p.
[3] Csehné Papp Imola: A munkaerőpiac és az oktatás problémáinak elemzése napjaink szakemberképzésének tükrében. In: Új Pedagógiai Szemle 2007. 7-8. sz. 111. p.
[4] Polónyi István: Az élethossziglani tanulás finanszírozása in: Educatio 1999/1.  50. p.
[5] i.m 51-52.p.
[6] Csehné Papp Imola: A munkaerőpiac és az oktatás problémáinak elemzése napjaink szakemberképzésének tükrében. In: Új Pedagógiai Szemle 2007. 7-8. sz. (108-115. p.)

Nincsenek megjegyzések: