2012. május 23., szerda

A nagytarcsai népfőiskola


Van olyan szellemi hatalom
mely mint a centripetális erő
középpontjába ránt
ifjakat,
öregeket,
férfiakat,
nőket egyaránt
kik csak ezt az egyet érzik:
hiszem
és csak ezt tudják: akarom

/Képes Géza: A népfőiskola-építők –részlet/

A népfőiskola gondolata a XIX. század közepén Dániában született meg, de már jóval korábban a népfőiskola megjelenése előtt nagyon hasonló felnőttképzési formarendszerek működtek sikeresen. Kutatási eredmények bizonyítják, hogy Mária Terézia uralkodása idején, II. József korszakában a felnőttképzés kísérleti formái már jelen voltak Közép-Európában.[1]

A népfőiskolák hazánkban más talajokon gyökereznek, mint Dániában, vagy más országokban, azonban minden országban van egy közös vonásuk: akkor bukkannak fel, születnek meg, amikor az ország, a nép sorsa, kultúrája, jövője veszélybe kerül. A népfőiskola az a hely, ahová menekülhet a nemzeti öntudatát fenntartani szándékozó polgár.

A népfőiskola első fázisát 1780- 1925 közé tehetjük. Ezen belül 3 periódust különíthetünk el:
  1. Az első népfőiskolai kísérletek kora 1780-1891 (Tessedik, Festetich, Wesselényi)
  2. A népfőiskola elméleti megalapozása 1892-1913
  3. Az első népfőiskolák 1914-1925.

A Trianon utáni Magyarország művelődési koncepciójába leginkább a keresztény alapokon álló, nemzeti elkötelezettségű népfőiskola illett bele.
Klebelsberg minisztersége után az állam lényegesen kisebb figyelmet szentelt a népfőiskoláknak, így anyagi támogatás hiányában 1931 után lassan mindenütt elsorvadtak az országban. Új lendületet majd az 1930-as évek második felétől vett a mozgalom, amikor a felnőttoktatás meghatározó formája volt a népfőiskola. Először a kortárs európai példák méltatásai jelentek meg a magyar sajtóban, majd elindultak az egymással párhuzamos szervezkedések is.[2]

A harmincas évek közepétől kezdődött a magyar népfőiskolai mozgalom leggazdagabb és legmaradandóbb periódusa. Az ifjúsági mozgalmak az 1940-es évekre erőteljesen kibontakoztak, és sok haladó gondolat között felkarolói és megvalósítói lettek a népfőiskolának is. Ide tartozik a katolikus agrárifjúságot tömörítő KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Titkársága) és a leányokkal foglalkozó KALÁSZ (Katolikus Leányok Országos Szövetsége), valamint a KIE (Keresztyén Ifjúsági Egyesület)  protestáns vonalon. Meg kell említenünk a két protestáns diákmozgalmat, s Református Diákmozgalmat, a Soli Deo Gloriát (Egyedül Istené a dicsőség) és a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetséget, a MEKDESZ-t. Mindegyik mozgalomban már korábban előtérbe került a magyar falu kérdése. Ebben bizonyos szerepe volt a népi íróknak is, akik rendszeres előadóik voltak az ifjúsági mozgalmak által szervezett konferenciákon. Nemcsak előadásokat vállaltak, hanem a Kelet Népében az 1940-1942-es években csaknem minden jelentős képviselőjük cikket írt erről a kérdésről. Móricz Zsigmond, Erdei Ferenc, Kovács Imre, Veres Péter, Féja Géza, Németh László, Bibó István és még sokan a népi írók közül felismerték ennek a gondolatnak a falumentő jelentőségét, és kiállna mellette. Ilyen szellemben indult meg 1936-ban a magyar népfőiskolai mozgalomnak az a korszaka, amely méltán nevezhető a mozgalom virágkorának.[3]
Erre az időszakra tehető a nagytarcsai népfőiskola születése is.

Nagytarcsa földrajzi elhelyezkedését tekintve a fővárostól északkeletre fekvő település a Gödöllői-dombság határán. Budapesttel délről és nyugatról, délkeletre pedig Pécellel határos. Északnyugati irányban a szomszéd falu Kistarcsa. Keletre a Gödöllői-dombságba nyúlik bele. így keleti fele magasabb fekvésű, dombos, lankás, nyugati része inkább sík jellegű. A falu történetéről szólva elmondhatjuk, hogy a község területe ősidők óta lakott.
A mai templom helyén épült a gyülekezet első temploma 1819-ben. Az 1900-as években pedig állandóan új templom építésének a gondolatával foglalkozott a gyülekezet.
1931-ben húsvét hétfője után hozzáfogtak a templom bontásához, és az új építéséhez. Az új templom alig fél év alatt, búcsúra, szeptember utolsó vasárnapjára elkészült.
Bár Nagytarcsán 1931-ben állt a mai templom, a gyülekezet 1935 őszéig még a cinkotai egyház fíliája[4] volt. Csak ,,sátoros" ünnepeken és évente kétszer jött Blatniczky Pál, az anyagyülekezet lelkésze istentiszteletet tartani. A többi vasárnapi és hétközi alkalmakat Blaskovits Oszkár levita tanító, igazgató és kántor végezte. 1935-ben a cinkotai lelkész Blatniczky Jenő lett. A lelkészváltás felerősítette a gyülekezet régi vágyát: Legyen önálló Nagytarcsa! 1935. október 31-én önálló lett a gyülekezet. 1936. március 22-én Sztehlo (Szenczy) Gábor lett a már önállósult gyülekezet első lelkésze, 1943 tavaszáig.

Sztehlo Gábor 1938-ban finn mintára népfőiskolát szervezett Nagytarcsára. Az ország első ilyen bentlakásos iskolája volt. Filléres adományokból és nagy adakozásból épült föl az önszerveződés egyik legfontosabb megnyilvánulásaként a négy épületből álló skandináv mintájú népfőiskola. A társadalom többségét kitevő parasztság önszerveződése a középosztály és az értelmiség legjobbjainak közreműködésével bontakozott ki. A parasztfiatalság tömeges felemelkedésének lehetősége volt a népfőiskola, mely bentlakásos, többhónapos tanfolyamok szervezésével felvállalta a fiú és lány fiatalok képzését. Külön a fiúknak és a lányoknak speciális programokat szerveztek. [5]

Kovács Bálint református lelkész, aki kezdettől a népfőiskolai mozgalom vezető személyiségei közé tartozott, dolgozta fel a témát 1994-ben kiadott könyvében, amelyben a volt népfőiskolások így vallanak: ,,A népfőiskola hivatása: visszavezetni a parasztifjút Istenhez és elindítani az életben a szolgálat útján. (…) A népfőiskola igazi keresztyén népi iskola, ahol az élet minden fontos kérdéséről felvilágosítást kapunk. Az életnek nehéz kérdéseiről, nemzetünk problémáiról olyan sok előadás szól. (…) A népfőiskola nem ad bizonyítványt, mert nincs vizsga sem. Az élet vizsgáztat és az élet ad bizonyítványt "[6]

Hamar, szinte magától ébredt az igény, hogy a lányok is részt vegyenek a tanfolyamokon. Látnivaló volt, hogy csak fél munkát végeznek akkor, ha nem egyforma lelkületű, új nemzedék kerül majd a falvak és bennük a gyülekezetek életébe. Az volt a cél, hogy a népfőiskolákon olyan parasztanyákat neveljenek, akik a maguk okosságával és Krisztusban élő lelkületükkel új parasztnemzedéket nevelnek.

A népfőiskola magyar jellege megmutatkozott abban is, hogy minden népfőiskolán helyet kapott a magyar történelem és irodalom tanítása. Nyilván nem lehetett ez teljes kép sem történelmünkről, sem irodalmunkról, de indítást kaptak arra a fiatalok, hogy mindegyiket otthon is tanulmányozzák. Általában a kiemelkedő történelmi személyekben szemlélhették a magyar múltat, az irodalomban pedig a bemutatott személyekből láthatták, hogyan jelent meg a magyar nép, közelebbről a magyar parasztság egyes kiemelkedő írók műveiben. A magyar falu és benne a földműves nép története sok iskolában külön órákat kapott. Mindezekhez járult az, hogy az írók, köztük elsősorban a népi írók elfogadták a meghívásokat és megjelentek egy, vagy néha több napra is egy-egy vidék népfőiskoláján. Pl.: Nagytarcsán részt vett: Veres Péter, Kodolányi János, Féja Géza, Kovács Imre, Móricz Zsigmond.[7]

Az egész népfőiskolai tartózkodás olyan új jelenség volt, amilyenre nem volt példa. Ilyen foglalkozás a falu iskolából kikerült fiataljaival történt, és számukra egész életre szóló élményt jelentett. Jó szellemi és társadalmi légkörben fejlődött a népfőiskolai mozgalom, legerősebb időszaka az 1942-44 közötti időre esik. A vezetők megtalálták a megfelelő módszereket, melyek igazán élővé és magyarrá tették ezt az oktatási formát. Ez a névválasztásban is kifejeződött, így jutottak el a gyökerekig, Tessedik Sámuel szarvasi iskolájához és így lett a nagytarcsai népfőiskola neve Tessedik Sámuel Népfőiskola. 1944 decemberéig működhetett.[8]

Kik lehettek a népfőiskola hallgatói? ,,Minden 17-25 esztendős, egészséges magyar földmíves ifjú”. Semmilyen szakirányú végzettségre nem volt szükség, elég volt a 6 elemi iskola. A jelentkezéshez elengedhetetlen volt a lelkipásztor ajánlólevele, orvosi bizonyítvány, hogy nem szenved sem ő, sem hozzátartozója fertőző betegségben. A tanfolyam anyagi fedezetének vállalására  a szülőknek kötelezvényt kellett adniuk.[9]

A népfőiskolának volt egy állandó tanári kara,  egy nevelő tanára, és minden évfolyamra meghívtak még neves előadókat is. A legfontosabb szerepet az igazgató lelkész és a nevelő tanár töltötte be. Ők szinte együtt keltek-feküdtek, éltek a diákokkal, és előadásokat is tartottak. 1938-1942 között Sztehlo Gábor volt az igazgató lelkész, 1942-43-ban Darnai Ferenc látta el az igazgató és a nevelői tisztet, majd 1943-tól Tóth László lett az igazgató.[10]
Az Értesítőből az is kiderül, hogy mindvégig voltak olyan előadók, akik mesteremberek voltak, elsősorban nagytarcsaiak. Egyetlen tanár vagy előadó sem kapott fizetést, még útiköltség-térítést sem.


A Tessedik Sámuel Evangélikus Népfőiskola Sztehlo Gábor szerkesztésével, összeállításával évenkénti Értesítőt adott ki a népfőiskola életéről. Ezekből az Értesítőkből tudhatjuk meg többek között azt is, a népfőiskolások és a tanárok mit gondoltak a tanulás ezen formájáról.
,,…nem agitátorképző a népfőiskola, hanem egyszerűen parasztnevelő intézet. A mindennapi, munkás parasztéletre való nevelés, melyben szent az Isten, a haza és az otthon. Ez a mindennapi paraszti élet szolgálatot kíván, embereket, akik nem hangoskodással, hanem példaadó élettel, önzetlen és hűséges közösségszolgálással végzik hivatásukat.[11]


[1] Sári Mihály: A kultúra intézményrendszereinek történeti-funkcionális változásai. PTE FEEFI, Pécs, 2004. 72. p
[2] Hodossi Sándor: Református népfőiskolák a magyar vidék felemelkedéséért. In: Mediárium, 1. évf. 2. sz. / 2007.  163-170. p.
[3] Magyar Népfőiskolai Társaság honlapja http://www.nepfoiskola.hu/MNT_hu/magunkrol.html
[4] Fília: valamely egyház távol működő része
[5] Molnár Lajos - Győri Péterné - Molnárné Hajdú Margit: Nagytarcsa történeti és néprajzi emlékei. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 1999.
[6] Kovács Bálint: Protestáns népfőiskolai mozgalom Magyarországon. Magyar Népfőiskolai Társaság Püski Kiadó, Budapest, 1994. 89. p.
[7] Molnár Lajos - Győri Péterné - Molnárné Hajdú Margit: Nagytarcsa történeti és néprajzi emlékei. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 1999.
[8] Molnár Lajos - Győri Péterné - Molnárné Hajdú Margit: Nagytarcsa történeti és néprajzi emlékei. Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 1999.
[9] A Tessedik Sámuel Evangélikus Népfőiskola Értesítője 1941-42. Összeállította Szenczy- Sztehlo Gábor. Nagytarcsa, 1942. 12. p.
[10] A Tessedik Sámuel Evangélikus Népfőiskola Értesítője 1942-43. Összeállította Darnai Ferenc. Orosháza,  1943. 27. p.
[11] A Tessedik Sámuel Evangélikus Népfőiskola Értesítője 1941-42. Összeállította Szenczy- Sztehlo Gábor, Nagytarcsa, 1942. 5-6. p.

Nincsenek megjegyzések: